Minden csoda három napig tart, tartja a régi közmondás. Azonban a Magas Tátra gyönyörűséges vonulataira ez egyáltalán nem igaz. Immáron 7  éve, hogy kijárunk túrázni télen és nyáron, nem számít ha esik ha fúj. Kezdetben csak férjem és én túrázgattunk útjain, de az utóbbi három évben már lányunk is csatlakozott hozzánk.

Idén február közepére esett a három napos téli kiruccanásunk. Kisöcsit nagyiéknál hagytuk, majd a szokott útvonalon - amit már fejből tudunk - autókáztunk a cél felé. Most nem az Új Tátrafüreden (Novy Smokovec) lévő szállás volt az elsődleges, hanem a Csorba tó, azon túl is a Fátyol vízeséshez (Vodopad Skok) terveztük az első fél napos kirándulást. Reményeink dacára borús időjárás fogadott, de nem csüggedtünk, nekivágtunk a Csorba tó parkolójától induló Sárga jelzésen. Otthon még egészen enyhe időben indultunk és ehhez öltöztünk, kiérve már előkerült a sapka sál túrabakancs triója. A zsákban ott lapult a hómacska is, ám erre az eszközre ezen a napon nem volt szükség.

Kezdetben fenyves erdőn át hullámzik az ösvény, itt hógolyózással és lányom édesség igényének kielégítésével teltek a méterek. Majd kis idő múlva nyílt terepre érkeztünk, ahol a hegyek látványa és a jeges szél kontrasztja uralkodott.

A Sárga sávon a vízesés felé

Mivel az előző néhány napban friss hóréteg hullott, ez kissé megnehezítette haladásunkat, de sem ez, sem pedig a barátságtalan időjárás nem szegte kedvünket. Lassan, de egyenletesen haladtunk, bár továbbra is fárasztott bennünket a friss hó, ráadásul kevesen járhattak arrafelé, mert kitaposva sem volt igazán. Nem sokkal a cél előtt, úgy döntöttünk megállunk, hiszen a párás, kissé ködös levegőben semmit sem láttunk a vízesésből.

A befagyott Fátyol vízesés (2016.február)

Így hát visszafordultunk és ugyanazon az útvonalon haladtunk a Csorba tó (Strbske Pleso) irányába.  Ez a túra egy 8,5 km-es 360 m szintemelkedést tartalmazott, ettől jól megéhezve ültünk autóba és egyből az Ó Tátrafüreden (Stary Smokovec) található Koliba Kamzík-ba vettük az irányt, ahol igazán autentikus szlovák ételeket lehet fogyasztani baráti árakon.

Telelésünk másnapjára a Kis Tarpataki Völgyet (Malá Studená dolina) és a 2.015 méteren álló Téry házat szemeltük ki. Lánykánk tavaly augusztusban már járt erre, akkor nagyon élvezte a sziklás köves terepet, most azonban a hóval borított tájban gyönyörködhetett. Sok édességet, túrabotot és a hómacskákat is elpakoltuk a zsákokba, mert ezen a kiránduláson szükség lesz rájuk. A Ó Tátrafüredről induló lanovkával (aktuális árak a vt.sk oldalon) mentünk fel Tarajkára (Hreibenok), ahol idén is megcsodáltuk a jégszobrokat és a nagy jégtemplomot, amit most a tragikus sorsú Notre Dame -ról mintáztak. 

 A jégbe zárt Notre Dame

Szikrázó napsütésben és vakítóan kék éggel fejünk felett kezdtük meg utunkat, de hamarosan meg is álltunk, mert olyan melegünk lett, hogy lekerült rólunk a  kabát, sapka és kesztyű is. A hómacskát viszont feltettük, mert ez egy elég népszerű útvonal és szinte tükörsimára volt egyengetve az ösvény. Szépen egyenletesen haladtunk és nagyjából fél óra sétát követően elérkeztünk a Zamkovszki menedékházhoz, ahol megpihentünk néhány percre. Kiérve az erdőből tárult elénk a Kis Tarpataki völgy mesés panorámája, amit azt hiszem soha nem lehet megunni. Nagylány is boldogan csodálta a hegyeket, közben azért töltötte magába az "üzemanyagot" ami kekszet, banánt, és csokit takart. 

Kis Tarpataki Völgy 

Télen máshol vezetik az utat, mint nyáron, ezért most a völgy közepébe ereszkedtünk le, lényegében a patakon sétálva közelítettük meg a túra egyetlen ám annál keményebb emelkedőjét. Lánykánk nagyon izgatott lett, hogy dombot mászhat, de figyelmeztettük, hogy azért nem lesz olyan egyszerű. A viszonylag népes látogatottság ellenére a hó ezen az emelkedőn eléggé porhanyós, kissé süppedős maradt, így a hóláncokat megigazítva és nagy levegőt véve megkezdük a kaptató meghódítását.

A ház előtti emelkedő, jólesik megállni és nézelődni

Meg kell mondanom végtelen hosszúnak tűnt most is ez a domb, szegény lányból ki is vette az erőt rendesen.  Mivel nem siettünk meg tudtuk őt nyugtatni, hogy szépen ráérősen másszon, meg meg állva, pihegve. Ennek ellenére eléggé elcsigázottan ért fel a házhoz, mint mondta elfáradtak a lábai és már nagyon éhes. Nos ezzel nem volt egyedül, így bementünk és leültünk enni. Tudni kell, hogy ide emberi erővel kerülnek fel az ételek italok, nyersanyagok. Helyi serpák viszik fel, olykor 100-150 kg-ot is cipelve hátukon.  Miután elfogyasztottuk finom ebédünket, ami főtt virsli, sültkolbász, palacsinta menüsort takarta, megkezdtük az ereszkedést, ami sokkal gyorsabb és vidámabb köntösben telt, mint felfelé.

Téry ház

Nem csak azért volt ez vidámabb, mert lefelé könnyebb, hanem mert apa és a nagylány valamiért folytonos késztetést éreznek ilyenkor a gatyaféken való lecsúszásra. Most sem volt ez másképpen. Nekiültek és úgy eltűntek a szemem elöl, hogy mire kettőt pislantottam már apró kis pontok voltak a domb aljában. Természetesen én sem akartam kimaradni a jóból, úgyhogy csatlakoztam a családomhoz, mosolyt csalva ezzel a felfelé igyekvők arcára. Szépen visszabattyogtunk Tarajkára, ahol a kisvonattal lezötyögtünk Ó Tátrafüredre. Erre a napra úgy 12,5 kilométer és 791 m szintemelkedést raktunk lábainkba. Jólesett a forró zuhany és a finom vacsi.

 Utolsó egésznapos kalandunkat a Lengyel Öt tó Völgyébe ( Dolina Pieciu Stawów Polskich ) terveztük, bíztunk a napsütésben, ám nem volt teljesen felhőtlen az ég. Korán keltünk és indultunk, hiszen az utóbbi évek tapasztalatai azt sugallták, hogy várhatóan sokan lesznek és úgy emlékeztünk, hogy a szállástól a Biela Voda parkolóig egy órás autóút vár majd ránk. Nos csúfosan ránk cáfoltak, ugyanis a Novy Smokovec - Biela Voda parkoló mindösszesen 30-35 percet vett igénybe, tömeg sehol, így kicsit korán és fázósan szálltunk ki a kocsiból. Ez a völgy egyébként mindig nagyon hideg még nyáron is, így célszerű rétegesen öltözni. A parkolásért és a Nemzeti Park területére történő belépésért is fizetni kell, elöbbinél kissé kijött a szemünk, mint a csigának, hiszen potom 10 Euro-t gomboltak le az egésznapos tartózkodásért - augusztusban még 6 Eur-ból megúsztuk. 

Egy viszonylag rövid ( kb 3 km-es) aszfaltos - most hó borította - szakaszt követően elértük a kiindulási pontot ahol ismét felszereltük a hóláncokat és kézbe vettük a túrabotokat, mert egy elég meredek kaptatóval indít ez menet, de sokáig nem kell szuszogni ugyanis ezt követően hosszabban szintgörbén vezet a Zöld sáv ösvénye.  Itt is fenyvesek és patak szegélyezi az utat, ezen gyalogoltunk úgy jó egy órát mikor elértük a kedvenc kis kunyhónkat, ami inkább esőbeállóként funkiconál, de itt mindig megállunk pihenni és enni néhány falatot. 

A kedvenc kis kunyhó, innen még egy óra a cél.

Tele hassal folytattuk tovább utunkat, lánykánk már kezdett fáradni, bár ez inkább az unatkozásának jelei voltak, már unta az erdőt, jobban szereti a nyílt területet ahol láthatja a hegyeket. Erre olyan sokat nem is kellett várni, hiszen néhány kanyart követően kiértünk az erdőből és elérkeztünk a mai napra tartogatott mászni való emelkedőhöz. Hómacskáink a bakancsokon voltak, csak a túrabotokat kellett ismét elővenni, mert itt is szükség van rájuk. A hó állaga sajnos itt még kevésbé kedvezett a felfelé haladásnak, vizes csúszóg állaga nem könnyítette meg a dolgunkat. 

Lengyel Öt tó Völgye

Ám felérve az elénk táruló gyönyörű panoráma minden szenvedésért kárpótol, ezt a látványt én soha nem fogom megunni. Csajszink a tavalyi évben már járt itt, a kaptatót most megszenvedte ugyan, de felérkezve a látványnak ő is nagyon örült, bár jobban vágyott egy kiadós ebédre, amit meg tudtunk érteni. Itt érdemes megkóstolni azt a lengyel specialitást amit szarlotkának neveznek, leginkább az almáspitére hasonlít. Most sem hagytuk ki. 

A hólepte menedékház

Azt még érdemes tudni, hogy lengyel barátainknál nem szokás a lengyelen kívül más nyelven kiírni a menüsort,  (meg nagyon mást sem) így miután hosszasan  bámultam és értelmezni próbáltam a kiírtakat, elkaptam egy helyi erőt, hogy legyen segítségemre a fordításban és így már könnyedén tudtam rendelni. Jóllakottan és kipihenve még járkáltunk egy keveset a völgyben, majd megindultunk visszafelé.  Ugye mondanom sem kell, hogy a lányzó már alig várta, hogy a lejtőn lecsúszhasson, így a tegnapi ereszkedést megismételve jöhetett a gatyafék parti. Én most úgy döntöttem ezt kihagyom és inkább legyalogoltam rajta. Mire visszaértünk az erdős részre kisütött a nap és eltűntek a felhők. Már kezdett kissé sötétedni, mire kellemesen elfáradva visszaérkeztünk a kocsihoz, hiszen majd 17 kilométert és 870 m szintemelkedést tudhattunk magunk mögött. 

A Magas Tátra számomra egy olyan hely a világban ahová szinte hazaérkezem, sok ösvényét ismerem már, de számtalan még felfedezésre vár.  Mert ha hívnak a hegyek nekem mennem kell !