A címválasztás nem véletlen, ugyanis ez a mottója a Tatranska Selma Ultra elnevezésű versenynek, melyet a Magas Tátrában rendeznek meg minden év augusztus végén és ami az én dédelgetett álmom. A Mátrabércre is emiatt neveztem be - mint ahogyan korábbi blogbejegyzéseimben utaltam rá, illetve a felkészülési előzményekről is írtam - hogy képet kapjak miről is szól a nagyok játéka. Jelentem színes szélesvásznú mozi volt 9 óra 24 percben.

A Mátrabérc " hivatalosan" április közepén zajlik le de idén a karantén és a zárlat közbeszólt, így október 10-én szombaton került lebonyolításra. Már rutinszerű, hogy időben kiérkezünk a helyszínre, így már reggel 7 órakor Kőkútpusztán vacoghattunk a rajtban. Számunkra nagyon hideg volt az alig 10 fokos levegő, Anettel csak fontos intéznivalók miatt szálltunk ki a kocsiból - például rajtszámot átvenni. Ahogy néztem az erdő árasztotta párafelhőket alig akartam elhinni, hogy itt ma lehetséges a 20 fok és a napsütés, ami számomra igazi komfortos futóidő.  Ritka, hogy kihagyom a bemelegítést, szerencsére a szervezők hoztak magukkal sportkrém termékmintákat és én éltem a bemelegítő zselé lehetőségével, amit rajt előtt pár perccel drága Férjem alaposan bemasszírozott. Igaz nem volt egyenértékű egy jól elvégzett bemelegítéssel, mégis kevésbé éreztem tőle hidegnek az izmaimat. A rajtzónában állva Anett még utoljára egyeztette velem a legfontosabb tudnivalókat - ő már többszörös teljesítő - hol van a féltáv, hová milyen érzéssel kell megérkeznem, hogy tuti jó legyen a végéig. Aztán pontban 8 órakor állórajtott vettünk. Az út eleje egy rövid aszfaltozott - majd erdei útra csatlakozó egynyomtávú ösvény, amely kellően összenyomta a népes mezőnyt. Így kezdésnek ezt nem bántam, hiszen nem akartam már az elején felesleges energiákat pocsékolni ráadásul tudtam, hogy az első 19 kilométer gyakorlatilag a Kékes tető meghódításáról szól majd. Menet közben nagy segítséget nyújtott a rajtszámra nyomtatott szintrajz, frissítőállomások és csúcsok kilométer szerinti feltüntetése. 

Tűpontos szint - és kilométerrajz a frissítőállomásokkal

Az első tizes Oroszlánvárig egy kellemesen hullámzó szakasz volt, szép panorámával és jól futható lejtőkkel. Továbbra is a gazdaságos erőbeosztás lebegett szemem előtt, itt a ponton csak vizet kínáltak amivel most nem éltem mert jócskán tele voltak a kulacsok. Az Oroszlánvár - Kékestető szakaszt jó ismerősként köszöntöttem, ugyanis tavaly Szilveszterkor erre felé túráztunk, csak akkor az ellenkező irányból. Ez adott nekem egy kis helyzeti előnyt, mert emlékeztem az útvonalra és annak ellenére, hogy most felfelé kellett haladni tudtam mik azok a szakaszok, amiket biztosan nem érdemes megkocogni, illetve körülbelül milyen távolságra lehet a csúcs. 

Ezért a kilátásért megérte szusszanni

 A csúcshoz közelítve ismerős hajrázásra lettem figyelmes, ahogy nevemen szólítanak mintha álomból riadtam volna, Niki volt az  - vele a Vadlán céljában beszélgettünk többek között a párjáról, aki Selma teljesítő lett idén  - nagyon kellemes meglepetést okozva ezzel nekem és a mezőnynek. Kékestetőn aztán megtöltöttem a kulacsokat és a szokásos frissítőasztalos menüm mellé ettem pár darab sajtkockát és két gerezd narancsot is. Ez egy jó döntésnek bizonyult a saját géles frissítésem mellé. Az erőnlétemmel és a hangulatommal is meg voltam elégedve, a pontot elhagyva aztán azon gondolkodtam milyen jó lenne Galyatetőre is így megérkezni. Ezzel a tervvel futottam egy kellemes lefelén egészen addig a durván meredek és morzsalékos lejtőig - később derült ki, hogy ez volt az a bizonyos Sombokor, amire Anett már korábban figyelmeztetett, hogy legyek óvatos - ahol utolért két versenytárs lány akikkel azon tanakodtunk vajon az elit hogyan fut itt lefelé. Nem jöttünk rá. 

Galyatetőig viszonylag eseménytelenül telt az út olyan értelemben, hogy semmilyen a futással kapcsolatos anomália nem zavarta meg haladásomat. Azonban egy újabb futós ismerős köszönt rám, méghozzá a márciusi Hello Pap-rét versenyről az a srác akit a Hétvályús forrásnál segítettem ki sótablettával. Viccesen megkérdeztem tőle, hogy ugye most nem hagyta otthon a tabikat mondta, hogy most felkészült rendesen, majd eltűnt a horizonton, később aztán utolértem valahol a táv közben, majd nem sokkal utánam ő is sikeresen célba ért. Elérkezett Galyatető - itt is jártunk Szilveszerkor ezért nem okozott gondot merre forduljak - ekkor ismét megszólalt az "ébresztő" Zsófi személyében (párjával Mátéval RunAway versenyek megálmodója) aki nevemet kiáltva hangosan hajrázott. Teljesen jól voltam minden értelemben mégis annyira bele tudtam feledkezni a futásba és a versenyzésbe, hogy ez olyan hatással volt rám mintha tényleg álmomból  keltettek volna. Itt csak a felesleges szemetemtől szabadultam meg, újabb sajtkockákat ettem és pár szem sótablettát raktam a többi közé, majd jó kedvvel és lendülettel haladtam tovább. 

Valahol útközben - kellemes időjárás, szép panoráma

Továbbra is törekedtem arra, hogy a kiegyensúlyozott  mentális és fizikai állapotomoat lehetőleg minél tovább fenntartsam, mert volt selytésem arról milyen akadályokat kell még leküzdeni a célig. Ezek egyike volt Ágasvár a 37-ik kilométernél, erről pontos emlékem volt egy két évvel ezelőtti túráról - Vidróczki 30 - most azonban a kék háromszög jelzésű túristaúton másztunk fel rá. Ennél a résznél Ági ( Maminti néven blogol a face-en, többen így ismerik őt) érkezett meg és másztunk együtt, majd újabb morzsalékos lejtő következett. Ezen a napon valahogy nem voltam jóban ezekkel a lejtőkkel sokkal jobban mentek a kaptatók, jobban is éreztem magam felfelé haladás közben. Egyszercsak egy vaddisznó családra lettünk figyelmesek, szegények nem tudták, hogy a sok ember között merre is fussanak. Meglepődtünk, hogy fényes nappal és a kirándulók dacára előjöttek az erdő mélyéről. 

Ágasvár után egy kellemesen futható lejtőn

Elérkezett Mátrakeresztes a 41-ik kilométernél és egy újabb frissítő állomás. Örültem neki, nem csak azért mert szükségem volt rá, hanem azért is mert végre újra embereket láttam magam körül. Ágasvár lejtője után ugyanis totálisan magamra maradtam és nálam a mentális krízis nagyjából a 37-42 között érkezik. Rövidke pillantra feledtetni tudna a zenés irányítás ( itt készült a fenti kép), de a pontra leérkezve már kezdett elhatalmasodni rajtam a jellegzetes egykedvűség. Itt is nagyon készséges csapat fogadott, bíztattak kulacsot töltöttek, én pedig két naranccsal távoztam megköszönve kedves munkájukat. Jó darabig magányos harcosként tapostam az ösvényeket - ez megint nem tett jót a hangulatomnak - és egyre az járt a fejemben, hogy már "csak" a Muzsla van hátra és utána csak le kell ereszkedni a célba. Haha, milyen naiv voltam. A Muzsla felé kapaszkodva örömömre újra versenytársakat pillantottam meg, egy csapat fiú igyekezett felfelé, egyikükkel váltottam pár szót nagyjából arról, hogy mennyire várjuk már a végét. Visszagondolva hihetetlen, hogy ilyen apró dolog mennyit tud javítani az ember hozzáállásán. Nagyjából helyreállt bennem a rend és már a Muzsla aljában jártam mikor újra megláttam Ágit és azt a lányt akivel együtt haladtunk még a legelején. Mi hárman egyszerre érkeztünk a hegy tetejére, ahol Csipi várta az oda érkezőket egy gyors kérdéssel, hogy tizes skálán mennyire élvezzük, én valami olyasmit mondhattam, hogy "rohadtul semennyire se".

Elérkezet a végjáték. A lányok informáltak, hogy még ne örüljek a lefelének mert hátra van két kissebb bucka amin át kell mászni. Ennek nagyon de nagyon nem örültem, de utólag azt kell mondanom jobban estek mint ami az utolsó három kilométeren várt. A lefelékkel most is küzdöttem, fáradt lábaim egyre kevésbé tolerálták a lefelé futás tényét valamint a mentális áramszünet Damoklész kardjaként lebegett fejem felett. Újból egyedül maradtam az egyre inkább fájó térdeimmel és elérkezett az elkerülhetetlen.....totálisan megzuhantam. Könnyezni kezdtem majdnem el is tört a mécses, ám ekkor mellém ért az a fiú versenytárs akivel a Muzsla előtt beszéltem. Nagyon őszintére futottam magam, mondtam neki mennyire tele van a hócipőm, fáj a térdem, ő pedig próbálta tartani bennem a lelket, hogy tényleg már nincs sok. Folyamatos beszédével - hová lépjek, hol nem csúszik, a szőlők után nem sokára itt a cél - ki tudott zökkenteni a mentális gödrömből és a célig már megállás nélkül futottam. 

Csapzottan, fáradtan de nagyon elégedetten a célban

A célban csodaszép érmet kaptam, férjem Gyuri már várt.....nagyon jólesett megérkezni. A képen látható pulcsi nem befutó ajándék ezt meg lehetett vásárolni, de ugyanolyan büszkeséggel hordom majd. Nem sokkal utánam Anett is beérkezett aki elképesztőt futott, így egy héttel az egyéni Ultrabalatonja után javítani tudott a tavalyi bérces eredményén. 

Menet közben kérdezték milyen idővel számolok, van e tervem, Erre azt feleltem, hogy nincs. Egyetlen célom a szintidőn belüli tisztes helytállás volt amit nyugodt szívvel állíthatok, hogy teljesítettem. Ezen a napon átengedett a Mátra, nem megrágott és kiköpött, hanem tanított, megmutatta mik a hiányosságaim. Ezek elsősorban most a meredek lefelék, a morzsalékos részek. Itt kell bátrabbnak lennem, ezt kell majd gyakorolnom. A tavasz óta tartó munka viszont meghozta a gyümölcsét a felfeléken, ez végig tapasztalható volt, még a Muzslára is könnyednek éreztem a feljutást.

"Soha de soha többet jövőre is jövök" hiszen

No pain no gain