Az utóbbi hónapok másról sem szóltak, mint a "maradjotthon" kampány különböző formában történő agyunkba sulykolásáról és az ezzel kapcsolatos információk tengeréről, sűrűn vakargatva a fejünket, hogy vajon melyik hír a hír és melyik csupán "lájkvadász" kitaláció.  Természetesen a mozgás, helyzetünkben a futás kérdése, hogy márpedig mi aztán kimegyünk ha fene fenét eszik is, továbbra is kitölti a mindennapjainkat. Néha eszembe jutnak a versenyek, de mostanra annyira bele tudtam kényelmesedni a felkészülési időszakba, hogy nekem az ősz lett a szezon kezdete.

Szerencsés vagyok, hogy olyan családi hátterem van amibe puzzle darabkaként pontosan bele tudom illeszteni a futásaimat, amik egyre inkább az erdő felé veszik az irányt. Az elmúlt két hónapban nagyjából heti két-három alkalommal biztosan voltam terepfutni, ami egyébként a terveim szerint alakult. Elhatároztam ugyanis, hogy amint jön az óraátállítás és tovább lesz világos, délutánonként a terepet választom az aszfalt helyett. Aztán jött ez a bizonyos zárlat, azóta gyerekek itthon vannak, valamint Férjnek is több lett a szabadideje, ez pedig számomra az új lehetőségek tárházát nyitotta meg. Nem szeretem a közhelyeket meg az agyoncsépelt frázisokat, de most nagyon találó, hogy ha "Az élet citrommal kínál.....rendelj hozzá tequilát ! " Kikértem magamnak, hát meg is kaptam. 

Élvezem a terepes edzéseimet és azt, hogy a túrás évekből már nagyon sok ösvényt ismerek a Pilisben, így különösebb gond nélkül tudom összerakni a pályát, akár menet közben variálva rajta és ezen pályák emelkedőit a lehetőségekhez és az erőnlétemhez képest megkocogni/futni. Az első Pilis tető szerpentinje például még elég sétálós döcögős volt, a legutóbbi már szinte könnyed kocogás. Büszke vagyok magamra és a fejlődésemre, ám tisztában vagyok azzal, hogy  sok munka vár még rám és tudom azt is, hogy jó úton haladok. Talán ennek egyik jó visszaigazolása, hogy lett kedvenc emelkedőm. Bizony nekem, aki soha nem volt jóban a felfelékkel, mégis a  Bölcső hegy kedves kis köves hátát zártam legutóbb a szívembe. 

Kémény szikla csodás panorámája

A hétvégi hosszúim most úgy 30-32 kilométeresek, hol több, hol kevesebb szinttel, de ezeket igyekszem az aktuális erőnlétemhez képest a legjobban megfutni és emellett a tájban is gyönyörködni. Jelenleg 50 km az amit teljesíteni szeretnék, erre készülök, ehhez pedig elegendőnek érzem ezeket a távokat. Bevallom már megfordult a fejemben, hogy ki kéne tolni a határt például egy 75 kilométeres távval, de még nem érzem magamban a kellő elszántságot.

Legutóbbi két futásom most viszonylag kis szintkülönbségü kör volt, az egyik a Gödöllői dombságban - Gömbvillám nevezetű instant kör, illetve a Budaiban  a Mókus. Míg elöbbi 31 km és kb 650m szintet tartalmaz, addig utóbbinál a 25 km-re jut nagyjából ugyanennyi. Szeretem ezeket, mert jól futható pályák, azonban pont jól vannak elosztva a kocogni való emelkedők, úgyhogy gyorsaságuk mellett azért ezek is megdolgoztatják az izmokat. A tervem az volt, hogy egyenletes tempót tartva futok rajtuk végig és nagy megelégedésemre sikeresnek mondhatom mindkét edzésemet. 

Kis Szénás kör  - a Remete szurdok feletti sziklaperem

Tél elején még eléggé türelmetlen voltam a tempót illetően, de hallgattam a jó tanácsra és nem törődtem vele, hanem hagytam, hogy jöjjön magától. Ezzel nem csak az idegrendszeremet kíméltem meg de az izomzatom is meghálálja ezt a törődést, ugyanis január óta nem volt komolyabb húzódásos nyavajám. Gondosan végzem a nyújtásokat futás után, hengerezek legalább heti egy alkalommal és úgy veszem észre, hogy nem hiába a rájuk fordított idő. Elkezdtem szedni egy drogériában kapható porcerősítőt amit C vitaminnal is megspékeltek és már két hét után éreztem, hogy nem fáj a térdem alsó része egy bizonyos kilométer után, illetve mintha gyorsabban regenerálódnék. Kitaláltam, hogy összekötve a kellemest a hasznossal, elmegyek a Lajos forráshoz és onnan hozok finom friss vizet a családnak egy jó terepedzéssel egybekötve. Ezt kétféleképpen szoktam kivitelezni, az egyik egy 10 km-es hosszúságú a Bükkös patak mellett át a Sikárosi réten, Bölcső hegyre fel, majd le a piros négyzeten. Ennek a 13 kilométeres verziója, hogy a sárga + -en indulok a Hubertus kulcsozház felé, majd Kis -és Nagy Csikóvár, ezek után pedig visszafelé futom a kis kört. Nagyon élvezem ezeket a futásokat, mindig ad valami pluszt az erdő, és egészen más arca tud lenni ugyanannak a körnek csak attól, hogy ellenkezőleg futok rajta.

A zöldellő Sikárosi rét

Mostanság ez a  hurok elkezdett lazulni, de egyben szorulni is. Egyre több mindent helyeznek vissza a megszokott kerégvágásba, egyre több minden emlékeztet a "boldog békeidőkre". Ez nyilván pozitív, hiszen végre kilábalunk ebből az őrületből, a gyerekeim láthatják újra a barátaikat az oviban vagy a suliban/táborban. Visszatérhetünk a munka világába - szerencsés esetben  -egyre többen és ez jó eséllyel a világ talpra állását is jelenti. Szorul a hurok, hiszen mindezek kevesebb szabadidőt jelentenek. Maradnak a hétvégi hosszúk, meg a délutáni terepezések munka után, "rosszabb" esetben visszatérek az aszfaltra. 

Bárhogy is legyen, a jövőben is a megoldásokra törekszem, hiszen jön az ősz és vele együtt a Mátrabérc, ami most az idei célverseny lett az elmaradt UTH Szentendre trail helyébe lépve. Nagyon izgulok miatta, minden egyes edzésen megfutott emelkedőn ez lebeg elöttem. 

Nincs más hátra, előre !