Kedves Olvasóm !

Idén arra az elhatározásra jutottam, hogy átköltöztetem a blogom a Facebookra. Tavaly próbálkoztam már vele, de kudarcot vallottam, remélem idéntől fogva ügyesebben és sikeresebben tudom szerkeszteni az oldalam. 

Runbeliveable néven leszek megtalálható, itt lesznek a versenybeszámolóim és az apró/cseprő futással kapcsolatos szösszeneteim. Természetesen ezt a blogot meghagyom, hiszen elég sokat dolgoztam rajta és sok beszámoló is készült, ezeket mindig jó visszaolvasni és bármikor vissza tudok térni, ha úgy hozza az élet. 

Szóval nincs más hátra előre! 

Találkozzunk itt :

2021.....Ez az év a kálváriám éve volt, a gödör aljáról kikecmergés körömszagattó tusája. Tavaly elég rendesen ráztam a pofonfát aminek jóformán egy évig ihattam a levét. Nem szándékozom részletekbe bocsátkozni, hiszen alaposan körberágtam a témát - volt is erre lehetőségem sajnos éppen elég. Annyit mégis dióhéjban, hogy jobb combhajlító izomhúzódást ( vagy szakadást, ez máig nem tisztázott) szenvedtem 2020 októberében amit vádlifájdalom kísért elég sokáig. Közel négy hónapig semmit nem tudtam csinálni a túrázáson kívül, azt is csak kíméletesen.  Két jó gyógytornász szakembernél is jártam mégsem sikerűlt kihúzniuk ebből a spirálból ami folyton visszarántott az alapállapotba.

Az április a tavaszi fényével mintha az alagút végét is megvilágította volna mert jobban lettem és beiratkoztam a CHI futás tanfolyamra azt gondolván, hogy a futótechnikám fényesebbre csiszolása majd kihúzza a fejem a hurokból. Mára már világossá vált, hogy feleslegesen fizettem  30.000.- Forintot ezért az egynapos kurzusért, ugyanis amit a könyvből elsajátítottam érzésre az szinte megegyezik az ott tanított gyakorlattal, továbbá a metronómra történő lépésfrekvencia gyorsítást úgy engedtem el, mint kisgyerek a héliumos lufit. Ezzel egyidőben felhagytam a "dackorszakkal" miszerint nekem nem kell edző én ezt magamtól is tudom (hát nagyon nem).

2021. április 19-én  kezdődött az új időszámítás a futóéletemben, ekkortól foglalkozik velem Kremlicza Levente (Futóbolond Training) akinek munkásságát már két éve követem a Facebook-on és tetszik amit képvisel, tudok vele azonosulni. Nagy hangsúlyt fektet az erősítő edzésekre is amit készen megkapok nem nekem kell beleásnom magam az internet és egyéb közösségi médiák bugyraiba. Kezdetben nagyon nehézkesen mentek az erősítések, főleg az oldalplank nevezetü gyakorlat ( azóta sem lettünk barátok) és annak köszönhetően, hogy nem tudtam futni sajnos a felszedett 7kg sem könnyített a helyzeten. Egy/két hónap elteltével azonban az erősítő edzések lettek a kedvenceim mert ott legalább sikerélményem volt ami látható/mérhető eredményben mutatkozott.

Futás szempontjából korántsem volt ennyire konstans a görbe mondhatni csak görbe volt a skálán, mert hol jobban viselte a vádlim a futóedzéseket, hol kevésbé és már nekem volt kellemetlen ez az örökös hullámvasút. Szerencsére Levente nagyon türelmesen állt ehhez a "szeszélyhez" és igyekezett mindig a legoptimálisabb heti edzéstervet kiírni. Tulajdonképpen az egész nyár ezzel a kínlódással telt, hiába vettem másik futócipőt vagy vettem fel kompressziós szárat egyik másik futáshoz az áttörés csak nem akart eljönni.

Mikor a sorozatos kudarc a fájdalommal kombinálva ráhúzta magát az általános közérzetemre és ez begyűrűzőtt a családi mindennapokba, akkor kerestem fel Sinkó Judit fizikoterapeuta/gyógytornászt azzal az elhatározással, ha ő sem tud segíteni akkor tényleg vége. A vizsgálat előtt még nyaraltunk egyet Gyurival a Magas-Tátrában ahol meglepően jól viselkedett a lábam és élvezni tudtam a hegyek minden percét. A vizsgálat napján felvázoltam Juditnak az egész kórtörténetem és miután megvizsgált kiderítette, hogy egy becsípődés okozta az egész bajom a derekamnál ( ez fájdalmat nem okoz és az esetek zömében kioldódik). Három alkalom kellett, hogy teljesen gyógyulttá nyilvánítson amihez masszáspisztolyt és lökéshullámot is bevetett. Szépen lassan újra kinyílt előttem a futóvilág, elkezdhettem érdemi futóedzéseket végezni, újra versenyeztem - magamhoz képest - egyre jobb eredménnyel és mertem távot növelni ami jelenleg 20km. 

Amit a sérülésből tanultam az az, hogy sokkal tudatosabban kell űznöm ezt a hobbit, többet kell törődnöm az "utómunkával" mint a hengerezés, nyújtás megfelelő pihenés. Ennek rendszerbe igazításában nagy segítség az edző aki hétről hétre stabil mederben tartja a terhelésemet. Az erősítés fontossága mellett sem szabad elmenni hiszen amióta tudatosan - ha jobban tetszik futóspecifikusan - foglalkozom az izmaimmal sokkal magabiztosabban futok egy kövesebb lejtőn mint korábban és az emelkedők sem okoznak akkora kihívást, persze fejlődni mindig van hova.

"Földi örömök" - Peaks of Börzsöny (2021. november)

2022-es évre optimistán tekintek ám mégis óvatosan tervezek.  Az elsődleges célom természetesen a stabil fejlődés, szeretnék újra 50 km környékén futni és versenyezni, hiszen ha minden jól alakul akkor júniusban végre rajthoz állhatok az UTH Szentendre Trail-en. Ez lenne az év egyik "nagy dobása", szerencsére a pályát már ismerem így túl nagy meglepetés nem érhet ezzel kapcsolatban. Októberben vár a másik nagy kedvencem a Vadlán Ultra Terep ahol szintén az 50 km-re van egy áthozott nevezésem. Nyilván lesznek "kissebb" versenyek - amelyiken tudok elindulok, mert úgy érzem nekem jót tesz a megmérettetés, könnyebben elő tudom hozni magamból azokat a plusz energiákat amiket egy sima edzésen nem biztos, hogy felszínre tudok emelni.

"Ajándék hónak ne nézd a jegét" - az első havas futás (2021.december)

Minden jó, ha jó a vége tartja az örökérvényü mondás. Rám ez most abszolút igaz, hiszen a sérülésem után a fájdalommentes örömfutás volt az egyetlen kívánságom és ez teljesült. Januárig a pihenésé a könnyed futásoké, túrázásoké lesz a főszerep, hogy immáron erősebben és tudatosabban vághassak bele egy új szezonba.

Idén 25-ik alkalommal rendezte  meg a Tabáni Spartacus tájfutó egyesület a Dobogókői Hegyi futóverseny névre keresztelt eseményt, amin én első bálozóként vettem részt. Ez egy tavalyról áthozott nevezés volt a maratoni távra, de idén ezt jobbnak láttam félmaratonra redukálni.  Azt érzem úgy bő egy hónapja, hogy a 13/14 kilométeres komfortból kilépnék már és az elmúlt időszak edzésmunkája - beleértve a 20 km-es Peaks of Börzsöny futókirándulását - még inkább megerősített ebben. 

 A versenynek otthont adó Báró Eötvös Lóránd Menedékháznál már nyüzsögtek a maratoni távra készülők mire megérkeztünk a parkolóba. Kivételes nap volt ez a mai hiszen Gyuri nem csupán kísérői minőségben volt jelen, hanem a Kismaraton távon maga is rajthoz állt. Csípős hideg szél fújt, így nem is bántam annyira, hogy sorba kellett állni a rajtszámért és a dugókáért amiknek felvétele gördülékenyen zajlott. Miután megnéztük a maratoni táv rajtját nekiláttam a készülődésnek, hogy a 10 órai startra rendben legyen a felszerelésem. A rajtzónában találkoztam két csapattárssal - Katival és Csabával - és miután elkészítettük az "itt még megvolt mindenki" csoportképet már el is indítottak bennünket. A pályával kapcsolatosan nem voltak kétségeim, a két jelzetlen szakaszon kívűl ismertem a terepet és a szervezők ígéretükhöz híven pontosan és jól követhetően jelölték az utat. 

A rajtot követően a Rezső kilátó felé vettük az irányt majd a Sárga sávon futottunk lefelé ami már így az elején nagy koncentrációt igényelt a köves terep okán. Meglepetésemre mikor rá-rápillantottam az órámra 5:3 körüli tempókat láttam és azt gondoltam biztosan nincs GPS jel azért mutat ilyen marhaságokat  - érzésre úgy egy perccel lassabbnak éreztem magam. Pihenésképpen jött egy rövid sík erdészeti út majd egy sokkal komolyabb jelzetlen lefelé, ahol a köveket vastag avarréteg fedte így jobbnak láttam visszavenni a tempóból már csak azért is mert nem szerettem volna újabb sérülést összeszedni. 

Még a verseny előtt álmodoztam arról, hogy milyen jó lenne 3 órán belül célba érni, de ezt az álmot itt ezen a lefelén el is engedtem úgy ahogy van. 

Felszabadultan a Lukács árok felé

A Lukács árok aljában lyukadtunk ki, de sokáig nem tartott a pihenés öröme, ugyanis egy patakátkelést követően szembe találtam magam egy majdnem függőleges fallal ami a Piros háromszög jelzés és a Vadálló kövek irányába vitt. Konkrétan négykézláb másztam fel kiálló ágakba, gyökerekbe, fába kapakoszkodva és nagyon vártam a végét, hogy legalább jelzett utat lássak.  Felérkezvén szuszogva meneteltem tovább, ahol lehetett azért belekocogtam és már itt elterveztem, hogy a Vadálló köveket a szokásos útvonalon mászom meg akárhová is tették a szallagokat - a szabályzat nem tiltotta a jelölt útról való letérést - így mindenhol az ösvény köves/sziklás részét választottam és még ha csak egy pillanatra is de körbecsodáltam a panorámát. A Prédikálószékre felérve jó volt egyet szusszanni, többen megálltak egy fotóra én viszont haladtam tovább a viszonylag hosszú és jól futható szervízúton majd ismét egy technikás lefelé következett ahol kizárólag a lábaim elé figyeltem, így történhetett meg, hogy elnéztem a szallagozást és lefelé mentem tovább egy bal kanyar helyett. Kiérve az aszfaltra - bár tudtam hol vagyunk - elbizonytalanodtam mert nem láttam a követendő piros-fehér szallagokat. Többen összegyűltünk tanakodni, hogy most merre is kell menni a Sikárosi rét felé végül belőttük, hogy a jó irány az balra lesz.

Prédikálószékre menetelve

 Kicsivel több, mint két órája voltam úton mire megérkeztem a Sikárosi rétnél lévő ellenőrző és frissítő állomáshoz. Csak becsekkoltam majd mentem tovább az OKT kékje felé. Itt egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mégiscsak lehet realitása egy 2-vel kezdődő időnek, de nem izgattam magam mert tudtam milyen mászás következik hamarosan. Igyekeztem az egyenletesen tartható gyalogtempóra törekedni, majd ahol lankásabb részre váltott az út már bele bele kocogtam. Egyszercsak a semmiből rám telepedett egy elég nyomasztó hasfájás, amit elsőre ivással próbáltam orvosolni de ez hasztalannak bizonyult. Futás közben rándult görcsbe legjobban - ez persze nagyon bosszantott, mert miközben agonizáltam előzni is tudtam. Azon töprengtem ha megeszek egy zselét vajon jobb lesz e, vagy kivágom az egészet az ösvény szélére.....? Az evés mellett döntöttem, ami úgy látszott segít a bajomon, megittam hozzá a maradék vizemet közben koncentráltam a mozgásra és arra, hogy nemsokára vége. Már közel volt a műút és a sípálya teteje mikor visszahúzott az agónia újabb gyomorgörcs képében. Gyaloglásra váltottam, az elöttem szinte karnyújtásnyira futó lány előzését elengedtem és elkezdtem győzködni magam a jól ismert mantrámmal, hogy " ezt most a fejed csinálja, bírni fogod, gyerünk fuss". Nagyon erősen győzködtem magam a Zsindelyestől a célkapuig, hogy fussak ne álljak meg, már nem érdekelt, hogy visszaelőzött az egyik lány.....Bent vagyok!

Kisimúltan a célban - Dobogókő

Mindezek dacára megvan az elképzelt időm, hivatalosan 2:48 perccel teljesítettem a 20 kilométert és hozzá a 830 méter szintkülönbséget. A célban nagyon jólesett a meleg tea és Gyuri ölelése aki egy nagyon jót futott élete első terepversenyén. A pontos okát mostanáig nem tudom, hogy miért tört rám a végére ez a hasgörcs, hiszen jól frissítettem, eleget ittam. Talán a terhelés szempontjából vett határfeszegetés állhat mögötte, hiszen hasonló gyomorpanaszok még a kezdetekkor jelentkeztek utoljára. 

Összességében nagyon elégedett vagyok ezzel a futással, hiszen megvan a kívánt időeredmény és ha jobban belegondolok mindezt úgy, hogy lényegében szeptember óta tudok érdemi fútóedzéseket végezni az erősítések mellett. Ezzel a versennyel zárom az idei szezont, most már nyugodt szívvel és tiszta fejjel nézem a jövőt amiben- így folytatva a megkezdett utat - megtalálhatom a számításaimat. 

Összefoglaló poszt következik két versenyről melyen az elmúlt hetekben álltam rajthoz. Tehettem mindezt annak köszönhetően, hogy lábam megközelítőleg abban a formában dolgozik amit én tavaly ilyentájban hátrahagytam. A gyógyulásom óta egyre bíztatóbban alakultak az edzések, már tempófutásokat is bele tudtunk rakni terhelésként, amiket jelentősebb elfáradás és izomláz nélkül végrehajtottam. Ennek ellenére nem támasztottam magammal szemben nagy elvárásokat az eredményekkel vagy tempóval kapcsolatban, szimplán csak megélni akartam a futást és az újra "itt vagyok" örömét. 

Nyugodt határozottság - Újlaki-hegy (2021.október)

Vértes Terep (mini)Maraton - 14km, 360m

Kellemes októberi időjárásban volt részünk ezen a vasárnapon, bár reggel mikor megérkeztünk Szárra még igencsak csípős levegő fogadott. A réteges öltözködés híve vagyok ami most sem hagyott cserben, mert a sportcsarnokban sem volt az a trópusi meleg - ez talán nem is volt olyan nagy baj. Mint mindig most is egy órával a rajt előtt érkeztünk, a maratoni táv indulói már izgatottan nyüzsögtek, készülődtek az indulásra. Lepakoltam, közben sok kedves futóismerőssel találkoztam, köztük Gyöngyivel akivel hosszasan beszélgettünk és az örök enegriájából most sem volt rest egy adagot átadni. Gyuritól is elköszöntem, hogy majd valahol a pályán találkozunk - jó szokásához híven most is elkísért és szurkolt.

10 órakor rajtoltunk a Félmaraton mezőnyével együtt, én kicsivel hátrébb próbáltam állni a szokásoshoz képest ám meglehetősen jó lendülettel kezdtem neki a bevezető aszfaltos szakasznak. Semmiképpen nem szerettem volna elfutni az elejét ugyanis előzetesen megnéztem a szintrajzot és abból szépen látszott, hogy az első nagyjából 6-7 kilométer felfelé tart, így tartalékoltam az erőmet amennyire az adott helyzet megkívánta. 

 Az előtte lévő hétvégén edzésként futott Kisrigó - Prédikálószék pályát már ennek a versenyek a jegyében futottam és nagyon jó élményeket raktároztam el, amik mindenképpen hasznomra váltak ezen a napon. 

Hosszúnadrág, póló és karszár adta öltözékem gerincét és az első emelkedők egyikén a karszárat le is bontottam magamról. A hosszút egyáltalán nem bántam, jólesett ahogyan kellemesen melegíti az izmaim. A kissebb emelkedőket váltakozva kocogtam/gyalogoltam jól éreztem magam közben, vittek a lábaim. Az utolsó nagyobb emelkedő kívánta meg végig a tempógyaloglást, ezután értünk fel egy nyereghez hasonlító részhez ahol balra fordítottak, majd elérkezett a lejtőfutás jutalomjátéka. A közös rajtnak van egy előnye mégpedig, hogy halvány gőzöd nincs hol állsz a mezőnyben. Engem ez most is hidegen hagyott, előztek meg női versenytársak, de semmi értelmét nem láttam még jobban ráhúzni a tempóra, igyekeztem továbbra is magammal foglalkozni és tartani a saját sebessségem.  Nagyjából két kilométer volt még a frissítőpontig, kellemesen hullámzó ösvényen volt hosszabb rövidebb lejtős szakasz, ezeket érzésre futottam ahogyan a lábam megkívánta. Sajnos itt már éreztem némi diszkomfortot a jobb combhajlítómban és inkább "óvatos duhajként" csordogáltam lefelé, majd kisvártatva az egyik kanyarban megláttam Gyurit ahogy lesi mikor jövök végre én. Gyors ölelés és már robogtam tovább a frissítőasztal kínálatára vágyva. A 9-ik kilométer hozta el nekünk a terűlj asztalkámat amin volt minden amire futó vágyhat, én mégis a szokásos kóla-banán kombóval és kis gumicukorral töltekeztem.  Elhagyva a pontot próbáltam újra felvenni az "utazósebességet" amire volt is időm a végeláthatatlan aszfaltos útnak köszönhetően. Ahogy nyáron Verőcén, úgy most sem zártam a szívembe a flasztert és azon kezdtem agyalni, hogy ugye nem ezen kell elfussunk a célig, ráadásul a lábamnak sem tetszett eme taljviszony. Végre újra erdőben futottunk és itt kicsit feltámadni éreztem magam. A lábam is mintha megnyugodott volna egy kicsit ennek hála tudtam továbbra is egyenletes sebességgel futni a cél felé. Rápillantva az órámra bőven jobb időt mutatott, mint azt előzetesen vártam. Közben megelőzött egy versenytárts lány, akit a célegyenesre fordítő lejtőn nagy büszkén lehajráztam és azt gondoltam tudom tartani a tempómat a célig, de elfáradtam és nem sokkal a célkapu előtt visszaelőzött. Hagytam, nem küzdöttem tovább, hiszen bőven megvolt minden amit aznapra kitűztem magam elé.

Előzetesen azt számoltam, hogy olyan kétórás teljesítés lesz ebből, ehhez képest 1.36 perces bruttó idővel teljesítettem ezt a pályát. Külön öröm, hogy a hajrázás ellenére is tartalékkal érkeztem célba, egy 5-6 kilométert biztosan tudtam volna még menni. Női 21-ik lettem 42 indulóból, ami visszatérésnek mindenképpen bíztató eredmény. 

Hello Vörös-kő trail - 14km, 700m

Nagyon vártam ezt az eseményt és a HelloTrails csapat versenye idén sem okozott csalódást. 2020-ban a 29km-es távon indultam ( írtam róla a " ....a testem is majd e földbe süpped el.." című bejegyzésben), de ez alkalommal a 14 kilométert választottam. A verseny hete kedvezően alakult az őszi szünet jóvoltábol, így két alkalommal is terepen tudtam edzeni. A szerdai konkrétan pályabejárás volt, ami ismét igazolta mennyire hasznos tud lenni.

Ez alkalommal családostul látogattunk ki a helyszínre pont elkapva a középtáv rajtját, így lehetőségünk adódott szurkolni nekik. Ezután Gyuri és a gyerekek elbúcsúztak tőlem, hogy majd valahol a pályán meglepnek és szurkolnak.  A rajtközpontban készülődve összefutottam Gyöngyivel akivel együtt beszélgettünk, viccelődtünk egészen a rajt pillanatáig, majd mindenki felvette a saját tempóját. Ez a pálya bár nem túl hosszú a maga 14 kilométerével, ám a 700 méter szintelmekedés bizony megfontolt haladást kíván. Az első 5-6 km szinte végig felfelé halad az Álló-rét, Német-széna - Kis-Bükk tető sorrendjében, így a gyorsgyaloglás / belekocogás kombinációját alkalmazva gyűrtem magam alá a távot. Az órámra alig ránézve, befelé figyelve haladtam és visszagondolva a bejáráson megéltekre próbáltam abban a tempóban mozogni.

A Német-széna után a Z sávon - vagy inkább valaha volt sávon - hozta magát az előzetes pályabejárás előnye, ugyanis a kirakott szallagokat szerteszét pakolták, ráadásul ösvény sem létezett, mert az erdészet letarolta a domboldalt, így a körülöttem lévőket el tudtam navigálni a helyes irányba. Sosem fogom megérteni miért okoz egyesekben örömöt egy jól láthatóan versenypálya kijelölést pusztán heccből "elnavigálni".  Innentől jött egy kis jutalomjáték a S sáv szerpentine "képében" a Külső-Nyulas frissítőasztalig. Itt utolértek gyorsabbak akiket "elegánsan" elengedtem és élveztem a futást, imádtam benne lenni az erdőben, a gyönyörű aranyló színeiben majd a frissítő közös szakaszán akinek tudtam hajráztam. A szokásossal frissítettem, majd ezután jött a pálya legkeményebb szakasza a Hétvályús forrás siratófala. Már egyáltalán nem úgy vártam, hogy "Jaj ne. már megint itt van, de utálom", hanem  jó oké had szóljon. Egyenletesen kaptattam és mivel ismertem már a "vén bestiát" a gyökeres felén kerestem az utamat. Itt utolértem az egyik versenytárs lányt - Ildit - akit még a tarvágásnál navigáltam. Kiváló hangulatban voltam még itt is, ránéztem az órámra ami a sebességértéknél két vízszintes vonalat mutatott. Mondom Ildinek, olyan lassan mászok, hogy az órám nem is méri a sebességet. Felérve a Vörös-kőre megláttam a családom ami hatalmas meglepetés volt és büszkve voltam a gyerkőceimre, hogy felmásztak a tetejébe. 

A célba már csak lefelé vezetett az út, ezen a szegmensen mellémszegődött Ildi mondván, hogy én ismerem az utat és jobban bízik ebben, mint a jelölésben. Örűltem a társaságának, amúgy is inkább egy bandázós örömfutásnak éltem meg ezt a napot mintsem komoly csatának. Kiértünk az aszfaltra mikor mondtam neki, hogy a célom a két órán belüli teljesítés és ahogy nézem ez még meglehet. Erre ő "vérszemet" kapva mondja "Gyere akkor fussunk be együtt!" Mondtam neki, hogy nem igazán bírok már gyorsabban futni, de ő hajthatatlan volt és folyamatosan húzott magával. Végül elöttem ért be alig egy másodperccel majd miután én is megkaptam az érmem egy nagy öleléssel gratuláltunk egymásnak. Ránézve az eredményjelzőre megleptten láttam az eredményt, miszerint az 1:57-es időmmel női 8-ik lettem a 31 indulóból. 

Az utolsó lejtőn - Vörös-kő oldalában

Igen, az ilyen pillanatokért is szeretem ezt csinálni, amikor találsz egy "hasonszőrüt" akivel együtt futtok célba, vagy éppen a pálya felénél segíted csak egy "jófelé mész"-el a másikat. 

Ezzel a két versennyel a hátam mögött egyre nyugodtabban nézek a "horizonton túlra" hiszen maradt bennem tartalék és kezdhetek a táv ésszerű növelésében gondolkodni. Van még munka bőven, de nem sietem el mert tudom mi van a horizonton innen és akarom azt ami azon túl van.

Elérkezett eme pillanat a várva várt, hogy megírhassam a lezárását ennek a közel egy éves kálváriának. Tavaly volt a Mátrabérc Trails futóverseny amit követően elszenvedtem a jobb combhajlítómban egy izomsérülést, majd hosszú és sokszor kilátástalan rehabilitációs "zarándok út" következett. Erről írtam már korábban ( Hiába futsz...., Utolsó szó jogán) , így nem mennék bele újra, inkább arról szeretnék mesélni neked kedves Olvasóm ami az előző két fejezet óta történt.

Nem kiemelten az egy éves "jubileum" adja a bejegyzés apropóját sokkal inkább a megnyugvás, hogy végre ki merem jelenteni : Meggyógyultam ! A júniusban megírt második részben optimistán szemléltem a jövőmet hittem a mielőbbi gyógyulásban, de mint utóbb kiderült ez még korai volt. A mezítlábas futások például akkor abban a helyzetben megoldást nyújtottak, később inkább egy rossz ragtapaszra emlékeztettek ami az első mosogatásnál leázik. A Verőce Éjszakai Trail után újból fájni kezdett a vádlim és próbáltunk az edzőmmel és a gyógytornász ismerőssel gyógyírt találni - kaptam kineziotape-et - de csak kérészéletü megoldások voltak. Kevesebbet futottam, többet túráztam mert akkor legalább éreztem, hogy élek és van keresnivalóm az erdőben, meg amúgy is hiányzott a természet. A jobb vádlimban konstans jelentkező görcsös fájdalom - diszkomfort - felkeményedés már nem csak futáskor, vagy hosszabb túrákon keserítette meg komfortérzetem, hanem a szimpla hétköznapokon is. 

Egy reménytkeltő túra a régi Salomon-ban a Vadálló köveken - 2021. július

Mikor épp az a stádium volt, hogy most a mezítláb futás és az alacsony drop lesz a megoldás cipővásárlásra adtam a fejem. Vettem jó áron egy Altra Torin típusú - zéro dropos- aszfaltos cipőt reménykedve, hogy végre ráleltem a "szent grálra", de mindössze 8 km-t futottam benne. Elővettem a régi szeretett Salomon XA Elevate terepfutómat, lássam azzal milyen futni/gyalogolni mert visszagondolva soha nem okozott problémát a viselése. Minden megoldásnak hitt ötletem csak újabb ragtapasz volt a "sebemre". Ez a kilátástalan nyüglődés és a folyamatos diszkomort odáig vezett, hogy már a közvetlen környezetemre is kivetült ez a negatív energia. 

Közeledett az augusztusi Magas Tátra nyaralás amit semmilyen körülmények közt nem akartam lemondani arra meg még kevésbé vágytam, hogy ez a fájdalom árnyékot vessen arra aminek élménynek kell lennie. Még valamikor tavasszal ajánlotta Sárdi Tomi és párja Niki Sinkó Judit gyógytornász/fizikoterapeutát - aki azóta mindkettőjüket sikeresen rendbe hozta. Időpontot csak a nyaralás utánra kaptam, de szerencsémre nagyon "jó fej" volt a lábam és szinte tökéletesen tette a dolgát az egy hét alatt. Nagyon izgatottan ültem a rendelőben soromra várva, kíváncsi voltam mi lesz a diagnózisom és nem titkolom féltem, hogy ennek a hobbinak búcsút inthetek.

Gondtalanul a Magas Tátrában, háttérben a Rovátka (Prielom) - 2021. augusztus

Az első alkalom egy állapotfelméréssel indult azon túl, hogy bejelentkezéskor elmondtam problémám fő okát. Manuális vizsgálat következett a derekam tájékán és itt jelzett az egész bajom kiváltó oka. Kiderűlt, hogy korábban - gondolom tavaly ősszel lehetett  - egy rossz mozdulat okozta becsípődés történt a keresztcsont és a jobb medencém között. Ez fájdalmat nem okoz és az esetek 90%-ban magától kioldódik, persze én a maradékba tartozom akinél makacsul tartja magát. Ez a kis "bibi" itt nem állt meg, ugyanis ezáltal inger alá került az ülőideg (piriformis) ami végigfut hátul egészen a térdhajlatig és folyamatosan görcsben tartotta a vádlim izmait. A harmadik kezelés hozta meg az igazi gyógyulást, ugyanis a vádlimban lévő hurka szerű izomcsomókat nem volt egyszerű feladat kioldani. Alig akartam hinni a fülemnek mikor Judit kimondta a varázsmondatot : "Gyógyultá nyilvánítalak!" Felszabadító érzés volt de ugyanakkor kicsit ideges is voltam, vajon milyen lesz futni ezután? Gyalogolni tudtam ez nem volt kérdés a Magas Tátra és az azt követő Vérkör teljesítménytúra abszolválása után. 

Fokról fokra egyre feljebb - Szlovák Paradicsom 2021. augusztus

  Még aznap edzőmmel is tudattam a jó hírt, így már azon a héten kicsit átvariálhatta a kiírt edzéstervet. Természetesen szépen fokozatosan haladunk azóta is előre, Judittól kapott "házi feladatokat" azóta már beiktattam a napi rutinba, főleg futás után végzem el, hogy a vádlim biztosan kioldódjon és ne kerűljek újra ebbe a csapdába. Három futásom van egy héten ebből a vasárnapi az fixen terep, mert úgy gondolom heti egyszer kell az erdő és némi szintemelkedés, hogy állóképességileg is visszatérjek a korábbi formámhoz. 14 km volt a maximum amennyire felduzzadt a hétvégi "hosszúm", de türelmes vagyok mert nagyon nem szeretnék visszacsúszni a gödör aljára.

Fokozatosan megyek előre, újra versenyeket helyezek kilátásba amik remélhetőleg pozitív élményekkel töltenek majd meg és képet kaphatok jelenlegi formámról ( azért az edzések is elég bíztatóan alakulnak). Az viszont biztos, hogy amit tavasszal akartam - fájdalommentesen örömfutni - már elértem és nyugodt szívvel vághatok bele a holnap kihívásaiba.

Az én lábam az én váram - írtam korábban, de erős várat csak sziklaszilárd alapokra építhetünk. A kitartó munkának pedig beérik a gyümölcse.

2016-ot írunk, egyik kora nyári szombat hajnal, mikor is megérkezünk Oroszlányba a sportcsarnok parkolójába. Nyüzsgő tömeg és Deák Bill Gyula (a hangszóróból) fogad minket és álmos szemeinket dörzsölgetve el sem hisszük, hogy a "Rajtpálinka" feliratú asztalnál valódi házi nedü kiséretével lehet bevetni magunkat az erdőbe. Ez az egyszeri rendezésü Oroszlány 60 túra volt és én ekkor zártam szívembe a Vértest és a KÓSZÁK csapatát. Ezután nem volt kérdés, hogy visszajáró vendégek leszünk, azóta teljesítettünk három teljesítménytúrát és két instant kört.

A  negyedik karikára egyészen idén augusztus 28-ig kellett várni, hiszen a járványhelyzet sok rendezvényt eltörölt. Ezt az indulást a Tátrában eltöltött egyhetes nyaralástól tettem függővé mert úgy voltam vele, hogyha az ottani túrákat kibírja a lábam, akkor a Vérkört is nyugodt szívvel bevállalhatom főleg annak tükrében, hogy az ötnapos tátrai kalandozások alatt közel 117 kilométert és 5.632 m szintkülönbséget pakoltunk a lábainkba. A két esemény között eljutottam két alkalommal is egy nagyon jó fizikoterapeutához, aki reményiem szerint elindított végre a gyógyulás útján, de erről majd máskor szeretnék részletesebben mesélni.

Ismét a szokásos - bár nekem szörnyen szokatlan - reggeli rutin szerint fél négykor keltünk, hogy hatra megérkezzünk a helyszínre. Meglepetésemre igen kevesen lézengtek a csarnokban, a döntő többség a terepfutók táborát erősítette. Nem sokkal hat óra után én is utamra indultam azzal a tervvel, hogy körülbelül egy 14 órás teljesítés amit merek ígérni. Férjem Gyuri a nap folyamán egy egyéni legjobb Sunset eTrail futással lett gazdagabb - és boldogabb - így neki bizony várnia kellett rám nem is keveset.  A korai kelésnek "hála" elég fázósan és mondhatni "zombi" üzemmódban haladtam a meglehetősen egysíku kezdő aszfaltos kilométereken és az sem dobott sokat a hangulatomon, hogy befordultunk az erdőbe mert a sárga sáv sem tartogatott túl sok izgalmat. Furcsa mód már az elején elkapott az a jellegzetes - egy ultra táv második felére, végére jellemző - "minek vagyok itt" , "mindjárt hazamegyek" hangulathullámzás, ami az első csekkpontig a nyakamon ült. Itt felráztak azzal a kérdéssel, hogy "Pálinkát kérsz?" és ez az első nyelet kis házias nedü - illetve az elfogyasztott nutellás szendvics - hatására kezdtem kissé magamhoz térni. Természetesen a hétköznapokban nem iszom reggelente és úgy általában sem pálinkát, ám ilyenkor kivételt szoktam tenni. 

Mosoly a fotó kedvéért (itt még álmoskásan) - Kőhányásnál

Továbbra is gépies mozdulatokkal haladtam tovább, elkezdődött a hullámzás, hol kaptattunk hol ereszkedtünk és megállapítottam magamban, hogy mennyire könnyedén veszem ezeket a huplikat a korábbi évekhez képest. Szép egyenletes tempóval meneteltem, majd utolért Pék Ádám aki többszörös DZD 300 (Dél Zala Dombjai) teljesítő aki - Anett jóvoltából - megismerve mellém szegődött egy darabon. Jókat beszélgettünk a túrázásról a DZD-ről és megdicsért, hogy milyen jó tempóval megyek  -ez tőle igazán jólesett. A 21-ik kilométernél lévő csekkponthoz szinte egy pillanatnak tűnt megérkezni, itt kérdezték lelkesen a pontőrök, hogy van e vizem, mondom mindenem van ..."és pálinkád van e ? " hangzott a visszautasíthatatlan ajánlat. Újabb pici korty és haladtam is tovább, mert ugyan volt nálam fejlámpa, de szerettem volna világosban beérkezni. Ádám még egy darabon kísérőm maradt, ellátott sok jó tanáccsal az ultra távu túrázással kapcsolatosan, majd ment mindenki a saját tempójában. Elhagyva a félmaratoni pontot kezdtem felébredni és élvezni a túrát. Volt nálam még fél liter kóla is, amit a vízzel váltogatva  iszogattam rádobva némi gumicukrot. 

Öt óra valahány percet mutatott az órám, mikor megérkeztem Gántra a 31 kilométeres ellenőrző ponthoz, itt gyors pecsételés történt majd mentem tovább Csákvár felé, ahol a beígért hot-dogos frissítés lebegett már szemeim előtt. Megmásztam a Gém hegyet ahol még mindig vagány a fenyvesekkel szegélyezett ösvény, felérve pedig újra körbecsodáltam kedvenc fennsíkomat. 

Gém hegy - kedvenc fennsík egy részlete

 Könnyedén érkeztem meg Csákvárra, ahol megittam a kólámat pont a nyitva lévő kisközérttel szemben. Már vettem le a zsákom, hogy akkor veszek egy újabb fél litert de aztán azt futattam át az agyamon, hogy "Áhh minek, csak megmelegszik, édes lötty lesz belőle és elég volt már a szirupos ízből, főleg a végére". Amúgy meg éhes voltam már és a gyomrom győzött, hagytam a vásárlást és megindutam a vadászkápolna irányába. Elhagyva a focipályát eszembe jutottak a két évvel ezelőtti őszi Csákvár ECO Trail futóverseny szép emlékei, majd kisvártatva már ott is voltam a 41-ik kilométert jelentő ellenőrző ponton. Ide egy hosszabb, leülős pihenőt terveztem, nagyon kedvesen asztalhoz hozták az "ebédemet" amit jóízűen megettem. Korábbi tapasztalatom azt mondatta velem, hogy bizony egy adag bőven elég a repetával kecsegtetés ellenére. Itt fogyasztottam utoljára egy kis nyelet pálinkát, majd megindultam a 12 kilométerrel odébb lévő Új osztás pecsételő pont felé. Kellet saccra úgy egy háromnegyed óra mire éreztem, hogy felszívódik a hot-dog és újra a korábbi lendülettel tudok gyalogolni. Nem igazán bántam ezt a "kényszerpihenőt" mert a kápolna utáni szakasz hosszan és kissebb/nagyobb szögben emelkedik, így nem nagyon van értelme megnyomni. Közben újra társaságom akadt egy első bálozó srác személyében, akivel végigbeszélgettük a Fáni völgy unalmas aszfaltját, mígnem elérkeztünk a Sárkány-lyuk völgyhöz, ami finoman szólva sem a könnyen járhatóságáról és unalmasságáról volt híres.

A Sárkány-lyuk vögy "játszótere"

 Csak megtippelni tudnám - ami nem lenne igazán pontos -hány kilométeren át másztunk és bújtunk át a kidőlt fákon, engem ez az elején még szórakoztatott de az utolsó talán egy/másfél kilométeren már kezdtem unni. Visszaemlékeztem, hogy régebben mennyire meg tudott mentálisan tépázni egy ilyen szakasz - itt már karcoltuk az 50-ik kilométert- most egy "jó hát ez van" vállrántással abszolváltam ezt a kihívást. Elérkezett Új osztás ahol lelkes tapsvihar fogadott, gyors pecsételés és mentem tovább hiszen egyre jobban daráltam az utat magam alatt és titkon reméltem - itt még- , hogy meglehet a két évvel ezelőtti időm. Csákányospusztáig - 60 km - nem sok minden történt, szépen haladtam de a lábaimban már érzékelhető volt a kezdődő fáradás. Elérkeztem a Mária szakadékhoz ami egy kis kört ír le egyébként  - ezt a részt anno elneveztem "hülye kurflinak" mert sem az elején (az instant verziónál ez az első 16 km-re esik, ehhez képest a túra fordított irányban halad) sem pedig a végén nem esik jól az embernek. A ponthoz érve bántam meg, hogy Csákváron nem vettem kólát, de szerencsére volt nálam saját pohár így ihattam kétszer is. Addig ültem amíg kiszórtam a cipőmből a morzsalékot majd tovább mentem elkövetve egy nagy hibát - nem ellenőriztem mennyi vizem van még. Csákváron töltöttem meg ugyanis utoljára vízzel a másfeles ivótartályt és kortyolgattam ugyan, de azt hittem elviszem a célig - nem tudom ezt miből gondoltam, ne is kérdezd Kedves Olvasóm. 

Ez a két pohárnyi kóla löket meg az elmajszolt Snickers tartott úgy hat kilométeren keresztül, hogy ezek után az utolsó 10 már igazán beüssön. Valahol még bennem van a "futóénem" mert bepakoltam zselét is a zsákomba, méghozzá koffeinest. Pontosan a végére tartogattam őket, hogy akkor is energiához jussak ha már semmi sem akar lemenni. Micsoda jó döntés volt ez !  Az egyik kávés koffeinest le is nyeltem a maradék vízzel ezzel nyertem úgy fél órányi lendületet. Már a piros sáv jelzésen meneteltem - amiről tudtam, hogy gyalogolva egy még hosszabb még unalmasabb szakasza a pályának - és vártam a Nagy Somlyó kilátó leágazást, mert innen már közel a cél. Itt éppen volt térerőm úgyhogy tudtam Gyurival beszélni, hogy nem kell már sokat várnia és egyben vagyok még. Elhagytam a Majki-tavat, majd utána már az Oroszlány táblát is és nagyon ólmos lábakkal de végre bekanyarodtam a sportcsarnokba. Megvan ! 

Immáron négyszeres Vérkör TT teljesítőként

13 óra 45 percnyi gyaloglás után boldogan vettem át az érmet, öleltem meg Gyurit, majd zuhantam le az egyik sörpadra. Alig egy hónapja még nem gondoltam volna, hogy bírni fogja a lábam és lám most itt ülök a célban nyakamban az érem és elmondhatom, hogy immáron négyszeres teljesítménytúra - az instantokkal együtt összességében hatszoros Vérkör teljesítő lettem. 

Meg fogom én ezt valaha unni ? Kizárt ! Már most tudom, hol leszek jövő április első szombatján, természetesen a Krajnyík "Akác" András sportcsarnoknál az itineremet szorongatva, fejemben a Vérkör örök érvényü jelmondatával

"Aki átlépte már, csak az tudja hol a határ."

A tavaly októberben lezajlott Mátrabérc volt az utolsó verseny ahol rajtzónában állhattam. Nem csak azért mert a vírushelyzet bizonytalanná tette a hátralevő eseményeket, hanem mert ezután kezdődött sérülésem folytatásos története. Négy hónapnyi lábadozás és még ugyanennyi edzői irányítással eltötött idő után újra rajtszámot tűzhettem a trikómra.

Előző nyáron a 27 kilométeres távon indultam és jó élményekkel tértem haza -erről írtam a "RunIngerek" posztban- ezért nem volt kérdés, hogy ez lesz az az esemény ahol felmérem hol tartok jelenleg. Most is a Camelot étterem volt a házigazda aminek egyetlen "hibája" a szűkös parkolási lehetőség, ezért én kicsit több mint egy órával a nyolc órai rajt előtt már kint voltam és sikeresen leraktam az autót. Hétkor indították az 50 km-es táv mezőnyét, így volt alkalmam még Anettel, Noémivel és több kedves futóismerőssel is beszélgetni a parton. 

Most is együtt indult a 16 és 27 kilométeres csapat, ennek köszönhetően ismét fogalmam sem volt hol állok, de most sem izgatott a dolog hiszen örömfutni akartam és felmérni mennyi "szívódott fel" az eddigi edzésmunkából.

A versenytaktikám az átkötőket könnyű tempóban, az emelkedőket gyorsgyalogolva abszolválni és lehetőleg ne "vigyen el" a mezőny. Az elején egy viszonylag hosszú emelkedőn volt lehetőségem átgondolni ezeket, emlékeztetni magam, hogy nyugi nem kell nyomni. Eljött a kedvenc részem-ami úgy a harmadik kilométer után érkező "single track" - ahol magával sodort az erdő, gond nélkül vitt a lábam és nagyon könnyednek éreztem a mozgást. Nem is nagyon néztem az órámra, hogy milyen tempóval megyek, végig az érzést követtem. Közben eleredt az eső ami amíg tartott enyhített valamicskét az erdő árasztotta párán. Újból egy hosszabb kaptató következett, itt egy kicsit "elgurult a gyógyszer" ugyanis elkaptam egy nagyon jó tempót, néha-néha belekocogtam és miután felértem, a csekkpontig tartó hosszú átkötőt is sikerűlt a magamtól várthoz képest jobban, lazábban kifutni. Ez már a féltáv. Az asztalról a jól bevált banán és kóla párosát fogyasztottam meg egy zselét, mert éreztem már a lejtőn, hogy kezdek éhes lenni. Fejemre aplikáltam a lámpásomat ami sokáig csak dísznek volt rajtam a hosszú és kivilágított aszfaltos szakasznak "hála". Tavaly a 27 kilométer vége is ugyanitt haladt akkor nem, ellenben most nagyon zavart a sunyin emelkedő, soha véget nem érő flaszter. Azért ebbe is bele bele kocogtam, azt remélve így talán hamarabb elfogy és erőt is éreztem magamban hozzá. Közben felért rám az egyik lány akivel a rajtközpontban beszélgettünk és már együtt kanyarodtunk újra az erdőbe majd Magyarkúton át a célba.

Könnyed lejtő a végére

 Az utolsó három kilométeren már éreztem a lábaim fáradását, vissza is vettem az addig sem "szemkinyomós" tempóból és a hátralévő emelkedőket már gyalogoltam. Nem is volt mit erőltetni tovább, hiszen a magamnak kiszámított  időt - amit nagyjából 2:20 és 2.30 közé kalkuláltam - bőven hoztam ráadásul holtpont és a kompressziós szárnak köszönhetően vádligondok nélkül. Elégedetten és maximálisan kihajtottan érkeztem a célba ahol Enikővel és Ildivel tárgyaltuk ki az este történéseit. 

Nagyon élveztem a futásom minden egyes méterét, ott voltam végig fejben, képes voltam a mozgásomra is figyelni, bár középtájon mégis egy kicsit elvitt a verseny, de azt gondolom hamar visszatereltem a "fútószívem" a megfelelő mederbe. A 2:12-es bruttó idővel jobban sikerült teljesítenem ezt a 16 km-t és hozzá a közel 600 m szintemelkedést mint vártam. 

A hátrahagyott őszi forma mintha már látszana a horizonton, ám sok munka vár még rám az odavezető úton, így hát dolgozunk tovább és bízom annak sikerében, hogy végleg ledobhatom magamról a sérülésem "utórezgéseit". Megyek tovább elszántan, hogy újra és újra átéljem a börzsönyi este adta örömfutás szédító "flow"-ját.

Április 19- én új időszámítás kezdődött a futásomat tekintve. Ettől a naptól fogva edzői kezek irányítanak, kapom az erősítő feladatokat, ezek egyelőre hangsúlyosabbak a futóedzésekénél, mivel a lábaim és törzsizomzatom erőteljes ráncfelvarrásra szorulnak. 

Noha nem tűnik soknak az alig eltelt két hónap, azonban számomra észrevehető változásokat eredményezett elsősorban az erősítő edzések tekintetében. Hetente két alkalommal szerepel a repeortárban erősítés, kezdetben 20 perc volt mára már közel 40 perces adagokat kapok. A gyakorlatok egy részét nem ismertem, hiszen sosem végeztem célzottan láberősítést, a kajakozós években pedig a felsőtestre koncertráltunk. 

 A heti edzésprogramban pontosan megkapom az adott gyakorlatsorokat ismétlésszámmal valamint, hogy hány "kört" kell kigyötörni magamból.Természetesen, ha van olyan elem amiről fogalmam sincs hogyan kell szabályosan kivitelezni, kérésemre kapok üzenetben egy fotót vagy épp videós anyagot. 

Az első két hónap tehát a lábaim újra " futóképessé" tétele jegyében telt, kezdetben nagyon kevés -alig 3 km - lassú futásokkal. Eleinte éreztem még fájdalmat a gyógyult lábamnál, leginkább a térdhajlatban és a vádlik is feszültek, megkeményedtek, azonban a beiktatott "vádliemelés" nagyjából két hét leforgása alatt elmúlasztotta ezt a panaszomat. Természetesen a többi erősítő elem - mint például a guggolások, falon ülés, statikus kitörés - mind hozzájárultak és járulnak lábaim formába lendítéséhez és ezt leginkább a hétvégi túrázások alkalmával tudtam legjobban letesztelni / megtapasztalni. Nagyon jó érzés - még ha gyalogosan is - megélni a fájdalommentes és haladós mozgás örömét. Úgy tudtam teljesíteni egy szintesebb túrát a Börzsönyben (20 km, 777m ), hogy az átlagtempó 5km/órára jött ki - ezzel igazán elégedett voltam - így a soron következő edzéseket még nagyobb lelkesedéssel és erőbedobással végeztem, Pünkösdkor pedig már kétszer 28 kilométeres túrát is be mertem vállalni egy nap köztes pihenővel.  

Csak előre tekintek - 2021. április, Budai hegyek

A futóedzések is jól alakulnak, itt is beköszönt egy újdonság a mezítlábas futás, ami nagyon jót tesz a bokának, boltozatnak, a talpamban keletkezett izomláz szokatlan érzés volt, mert korábban sosem tapasztaltam hasonlót. Szerencsére van a közelben egy kis rekortán pálya körülötte füves parkkal, így tudom váltogatni mezítlábazás közben a talajviszonyokat. Eleinte egyperces tempókülönbeségeket mértem a kétfajta futásmód között - edzőm elmondta, hogy  ez teljesen normális mert más izmokat dolgoztatok ilyenkor -  azonban mostanra ez kiegyenlítődött amit egy újabb kis sikerként könyvelek el. Jelenleg még aszfalton teljesítem a futásokat, amik már öt kilométerre duzzadtak és napról napra hozzák vissza a régi érzéseket.

Optimistán várom a folytatást, miután edzőmmel konzultálva júliusra jó esélyem lehet teljesíteni 16 kilométeres távot terepen. Nagyon fellelkesültem e hír hallatán, hiszen július 9-én rendezik a Verőce Éjszakai Trail-t, ahol tavaly indultam először és nagyon jó élményeket adott. Természetesen nem minden áron hajszolnám ezt a lehetőséget, nagyon figyelünk a fokozatosságra és lábam egészségére, hogy még véletlenül se terheljem túl. Jó érzés azonban a tudat, hogy van egy cél amire készülhetek, amit várhatok. 

Az erdőben futni újra (2021. március, Budai hegység)

Célokkal, tervekkel és nagyon lelkesen megyek tovább az egyre szebb ösvényemen.

Első fejezet : A vattába csomagolt acéltű

 Miután megírtam előző blogbejegyzésemet a sérülésem egyre kilátástalanabb helyzetéről, nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, valamint jótanácsokat kihez forduljak, ha továbbra is ez vagy az a bajom fennáll és ezek az energiák lendítettek engem előre. Mert beláttam - és volt időm gondolkozni - ha én tovább akarok lépni és ki akarom magam kaparni a szarból, bizony előre kell nézni, ám nem mindegy hogyan. 

Egy kedves futóismerős korábban már mesélt nekem a CHI Running techinkáról, amit ő már közel 3 éve gyakorol és elmondása szerint sem neki, sem párjának nem volt azóta futásból adódó sérülése. Jómagam már tavaly elkezdtem nézegetni mi fán terem ez a tanfolyam és technika, de az akkori helyzet nem tette lehetővé a részvételt. Azonban létezik hozzá egy könyv mely képekkel és rajzokkal illusztrálja és részletesen leírja ennek a gyakorlatát. Nos, én megvettem ezt a könyvet és mondhatni egy éve érzésre gyakoroltam ezt a futóstílust. A tanfolyam maga egésznapos és egy triatlon világbajnok - Malatinszky Szofi - tartja, aki maga is számtalan töréses sérülés után tért vissza a sportba. (A Chi Running Hungary Facebook oldalán lehet tájékozódni, illetve elolvasni Szofi sérüléses kálváriáját)  Dióhéjban a Chifutásról : Ezt a szemléletet egy amerikai ultrafutó - Danny Dreyer - hozta köztudatba és kezdte el egyre szélesebb körben oktatni. Attól, hogy benne van a nevében a "Chi" még nem kell valami távolkeleti hókuszpókuszra gondolni. Maga a technika nem újkeletü, ugyenzt láthatjuk kenyai, vagy etióp futóknál - videós anyagot is találhatunk a Youtube-on -  viszont ahogyan nekünk ezt átadják, na ott kell keresni a Chi -t, de inkább mint szemléletet. Itt jön a képbe a "vattába csomagolt acéltű"  elve, miszerint a felsőtestünk egy feszes tartóelem = acéltű, a karok és lábak ezzel szemben lazák és könnyedén mozognak = vatta kihasználva a szembejövő út lendületét.  Mint említettem technikailag nincs újdonság, középtalpra érkezést preferál valamint, hogy sose lépjünk a testközépvonal elé.

 Szerencsére hamar ráéreztem erre a technikára - ennek ellenére még folyamatos gyakorlást és odafigyelést igényel - ami azonban nekem keményebb dió lesz az a lépésszám. Papírforma szerint az ideális lépésfrekvencia az 180/perc, ezzel szemben az enyém elég harmatos mindössze 163 átlagosan - természetesen síkon értendőek ezek a számok (arról egyébként halovány fogalmam sincs, hogy ezt terepre miként lehet átültetni).  A tanfolyamon digitális metronómot használt Szofi ( ezt bármelyik hangszerboltban be lehet szerezni) ott elsőre elég furcsa volt lekövetni a számomra "lábkapkodós" tempót (ami "csak" 173 volt ), ám itthon letöltöttem egy telefonos appot és egyik nap 170-es ütemre állítva futottam az 5 km-es adagomat. Kellemes meglepetésre könnyen rá tudtam hangolódni, kezdésnek a közeli park rekortánján köröztem, majd kimentem az "utcazajba" lássam mi történik ha esetleg nem hallom kiesek e az ütemből - nem estem ki. Ami még feltűnt, hogy a sérült lábamnál nem jelentkeztek a tipikus tünetek - vádli feszülés, térdhajlati érzékenység sőt, másnap sem tapasztaltam negatív utóhatást.

Összegezve elmondhatom, hogy megérte részt vennem ezen a "továbbképzésen" mert megerősített abban, hogy futástechnikailag nincsenek szarvashibák, megismertem és megtapasztaltam a lépésütem fontosságát. Személyes véleményem azonban, hogy nem elég pusztán szépen futni, a törzs -és lábizomzat erősítésére ugyanolyan hangsúlyt kell fektetni. 

Második fejezet : Egyedül nem megy 

Március közepe környékén állapította meg gyógytornászom, hogy a jobb lábam egészséges, megpróbálhatok újra futni vele. Tanulva a korábbiakból úgy kezdtem neki, hogy lassú, belesétálós ötösöket kocogtam. Miután nem tapasztaltam semmi fájdalmat, gondoltam emelem a tétet és felmentem egészen 9 km-ig. Ekkor már újból éreztem  -főleg másnap- , hogy fáj a combhajlító, hol a  térd melletti egyik ín és nem értettem mi folyik itt már megint. De a gondviselés most sem hagyott cserben lányomék egyik atlétika edzője személyében, akivel egyik futásom után találkoztam a házunknál. Kérdezte hogy vagyok lábilag, én pedig röviden felvázoltam mennyit futok, majd fejét csóválva elmagyarázta, hogy ejnye-bejnye egy ilyen sérülés után ennyit nem szabad futni. Nagyon lassan, fokozatosan szabad újraterhelni, mert hiába érzem gyógyultnak a lábam belül még sérülékeny lehet egy darabig. Megnyugtatott, hogy a formám miatt ne aggódjak hamar visszaáll majd. 

Ekkor meghoztam számomra "a nagy" döntést miszerint nekem edzőre lesz szükségem. Azért nevezem ezt nagy döntésnek, mert eddig én kategórikusan elzárkóztam mindenféle szakemberi segítségtől mondván, nekem 12 év versenysport bőven elég volt, nem akartam "parancsra" edzeni és valamiféle úri-murinak, divatnak gondoltam az edzővel való munkát. Aztán gondolkodni kezdtem mégis hol kezdjem el a keresést. Mivel nekem az erdő az otthon, itt érzem magam igazán elememben, az aszfalt amolyan "szükséges rossz" szerepét tölti be a mindennapokban, olyan edzőben gondolkodtam aki maga is inkább terepes és ezáltal könnyebben lehet kommunikálni például arról, hogy egy edzésen - bármilyen okból- nem úgy tudtam megfutni az emelkedőt / lejtőt, vagy éppen a sár miatt kicsit más értéket mutat a tempó vagy akár a pulzus. Itt jött a képbe a másik szempont amit nem óhajtok csinálni, a pulzuskontroll. Sokan esküsznek erre a módszerre és nem vonom kétségbe hatékonyságát, ám ismerve  türelmetlen és lobbanékony alaptermészetem, csoda lenne ha egy hétig bírnám. Aztán ott volt a távolság kérdése - bár van autóm és szerencsére viszonylag közel lakom a Pilishez - mert a hétköznapokban nehezebben tudnám megoldani, hogy eljussak Pest megye valamelyik részébe, a személyes kontaktra viszont alkalmanként igényem volna.  Ezeket a lehetőségeket mérlegre téve és majd egy hónapot töprengve végül felkerestem azt a valakit akit már nagyjából két éve követek a közösségi oldalain és azonosulni tudok módszereivel. 

További előny, hogy a munkahelyemhez közel tart edzéseket, így az első személyes állapotfelmérésemre is itt került sor. Megnyugtató volt, hogy a futótechnikámmal nincs gond, amivel viszont már több az az izomzatom. Konkrétan a combjaim és a törzsizomzatom gyenge mint a harmat, így első körben az erősítéseké lesz a főszerep. 

Izomzatom aktuális állapota

 Elkezdtük tehát a közös munkát, amit én izgatottan várok főként az izomfejlesztés tekintetében leszek arra kíváncsi mit tud majd kihozni belőlem a sok funkcionális gyakorlat. Rengeteg újdonságot tartogat ugyanis a repertoár mint például a falon ülés ami a combizmaimat "kényezteti" vagy ott a másik újdonság a "Superman" ami a hátizmokat dolgoztatja. 

A következő részben már a közös munkáról és az addig elért eredményekről, változásokról szeretnék Nektek beszámolni. Nincsenek illúzióim, tisztában vagyok vele, hogy ezt nem lehet pár nap vagy hét leforgása alatt rendbe tenni. Személyes meglátásom az, hogy ha már az alapoktól kell visszaépítenem a formát akkor azt csináljam jól. 

Elindultam hát egy jelzett ösvényen......

Szeretném azt írni, hogy túl vagyok rajta. Szeretném hinni, hogy túlleszek rajta. Mondhatni két hónapja semmi érdemleges futóedzést nem végeztem az elhúzódó jobb térdhajlati inak gyulladása miatt. Február elején pislákolt némi fény az alagút végén, persze nekem rögtön a Börzsönybe kellett menni kirándulni - visszaestem. Nem tanultam a múltkori hibámból, javíthatatlan vagyok. Mentségemre szolgáljon, hogy - ha jobban belegondolok - november közepe óta görgetem ezt a nyavaját és már kezdi felőrölni az idegrendszerem. 

Volt egy hetem mikor mélyponton voltam. Ez a börzsönyi kirándulás utáni hét volt, mikor a fájdalomra rátett egy lapáttal a náthám, otthon voltam feküdtem. Küzdelem a fájdalmakkal, pocsék közérzettel és akkor a pokolba kívántam ezt az egész szart. Tehetetlennek éreztem magam, sírtam és fel akartam adni. Mondom oké ha másfél év volt az én "ragyogásom" hát legyen, majd elkirándulgatok ahogy régen mit bánom én. Persze a vállam másik oldalán ült az optimista és azt súgta nehogymár a kukába dobjam másfél év munkáját, hiszen olyan szépen fejlődtem és annyi lehetőségem van még. 

Másnak térkép e táj, másnak ez csak egy hobbi....Nekem viszont az erdő nem egy pont az atlaszban és a futás már nem csak egy hóbort......Sokkal több annál és ez most a sérülésem által kristályosodott ki a lehető legjobban. Felismertem ugyanis, hogy én ezt csinálni akarom. Én EZT akarom csinálni !  Ahhoz, hogy motivált maradjak szükségem van az internet, a közösségi médiák mankójára. Folyamatosan nézem a régebbi versenyvideókat vagy éppen ismerősök napi edzéseit, képeket terepfutásról. Nekem ez ad erőt, hogy - bár most nyugton kell maradnom - ha vége ennek a rémálomnak majd én is ugyanúgy suhanhatok a fák között mint nem is olyan régen.  Lejátszom, fejben végigfutom én is a látott szakaszt és szugerálom magam, hogy meggyógyulok és milyen jó lesz majd.

Ha nyitott szemmel böngészünk találhatunk plusz motivációt. Egyik kedvenc képem.

 Próbálom úgy felfogni ezt a helyzetet, mintha valami kemény ultrázást csinálnék - bár nem vagyok ultrafutó, így csak elképzelni tudom milyen kemény lehet 100-vagy afeletti kilométereket futni. Ha egyszer valaha is futok majd ilyen távot, tudni fogom mit bírok fejben és mennyire erős az akaratom és emlékezhetek ezekre a kihívásokkal teli hetekre. Úgy érzem, ha ezt meg tudom csinálni feladás nélkül, akkor nincs lehetetlen. 

"Az út a cél..! " tartja a bölcselet. Most olyan úton vagyok aminek egyenlőre nem látom a végét, mindenesetre folyamatosan tanít és most ezt kaptam feladatul mert látva, hogy hiába ellenkezem, visszatérít a jelzetlen ösvényre. Elfogadom. Sokszor  pont a jelöletlen szakaszok mutatnak nekünk rejtett kincseket, egy napsütötte fennsíkot, vagy csodás panorámát. 

Elmentem....majd jövök !