A tavaly októberben lezajlott Mátrabérc volt az utolsó verseny ahol rajtzónában állhattam. Nem csak azért mert a vírushelyzet bizonytalanná tette a hátralevő eseményeket, hanem mert ezután kezdődött sérülésem folytatásos története. Négy hónapnyi lábadozás és még ugyanennyi edzői irányítással eltötött idő után újra rajtszámot tűzhettem a trikómra.

Előző nyáron a 27 kilométeres távon indultam és jó élményekkel tértem haza -erről írtam a "RunIngerek" posztban- ezért nem volt kérdés, hogy ez lesz az az esemény ahol felmérem hol tartok jelenleg. Most is a Camelot étterem volt a házigazda aminek egyetlen "hibája" a szűkös parkolási lehetőség, ezért én kicsit több mint egy órával a nyolc órai rajt előtt már kint voltam és sikeresen leraktam az autót. Hétkor indították az 50 km-es táv mezőnyét, így volt alkalmam még Anettel, Noémivel és több kedves futóismerőssel is beszélgetni a parton. 

Most is együtt indult a 16 és 27 kilométeres csapat, ennek köszönhetően ismét fogalmam sem volt hol állok, de most sem izgatott a dolog hiszen örömfutni akartam és felmérni mennyi "szívódott fel" az eddigi edzésmunkából.

A versenytaktikám az átkötőket könnyű tempóban, az emelkedőket gyorsgyalogolva abszolválni és lehetőleg ne "vigyen el" a mezőny. Az elején egy viszonylag hosszú emelkedőn volt lehetőségem átgondolni ezeket, emlékeztetni magam, hogy nyugi nem kell nyomni. Eljött a kedvenc részem-ami úgy a harmadik kilométer után érkező "single track" - ahol magával sodort az erdő, gond nélkül vitt a lábam és nagyon könnyednek éreztem a mozgást. Nem is nagyon néztem az órámra, hogy milyen tempóval megyek, végig az érzést követtem. Közben eleredt az eső ami amíg tartott enyhített valamicskét az erdő árasztotta párán. Újból egy hosszabb kaptató következett, itt egy kicsit "elgurult a gyógyszer" ugyanis elkaptam egy nagyon jó tempót, néha-néha belekocogtam és miután felértem, a csekkpontig tartó hosszú átkötőt is sikerűlt a magamtól várthoz képest jobban, lazábban kifutni. Ez már a féltáv. Az asztalról a jól bevált banán és kóla párosát fogyasztottam meg egy zselét, mert éreztem már a lejtőn, hogy kezdek éhes lenni. Fejemre aplikáltam a lámpásomat ami sokáig csak dísznek volt rajtam a hosszú és kivilágított aszfaltos szakasznak "hála". Tavaly a 27 kilométer vége is ugyanitt haladt akkor nem, ellenben most nagyon zavart a sunyin emelkedő, soha véget nem érő flaszter. Azért ebbe is bele bele kocogtam, azt remélve így talán hamarabb elfogy és erőt is éreztem magamban hozzá. Közben felért rám az egyik lány akivel a rajtközpontban beszélgettünk és már együtt kanyarodtunk újra az erdőbe majd Magyarkúton át a célba.

Könnyed lejtő a végére

 Az utolsó három kilométeren már éreztem a lábaim fáradását, vissza is vettem az addig sem "szemkinyomós" tempóból és a hátralévő emelkedőket már gyalogoltam. Nem is volt mit erőltetni tovább, hiszen a magamnak kiszámított  időt - amit nagyjából 2:20 és 2.30 közé kalkuláltam - bőven hoztam ráadásul holtpont és a kompressziós szárnak köszönhetően vádligondok nélkül. Elégedetten és maximálisan kihajtottan érkeztem a célba ahol Enikővel és Ildivel tárgyaltuk ki az este történéseit. 

Nagyon élveztem a futásom minden egyes méterét, ott voltam végig fejben, képes voltam a mozgásomra is figyelni, bár középtájon mégis egy kicsit elvitt a verseny, de azt gondolom hamar visszatereltem a "fútószívem" a megfelelő mederbe. A 2:12-es bruttó idővel jobban sikerült teljesítenem ezt a 16 km-t és hozzá a közel 600 m szintemelkedést mint vártam. 

A hátrahagyott őszi forma mintha már látszana a horizonton, ám sok munka vár még rám az odavezető úton, így hát dolgozunk tovább és bízom annak sikerében, hogy végleg ledobhatom magamról a sérülésem "utórezgéseit". Megyek tovább elszántan, hogy újra és újra átéljem a börzsönyi este adta örömfutás szédító "flow"-ját.