Egy éve kezdtem bele a terepfutásba, mikor is szülinapomra beneveztem magam egymás után két félmaratoni távra. A teljesítménytúrázás világából idecsöppenve elsőre kicsit idegennek éreztem ezt a világot. Mindenki ismert mindenkit, beszélgettek együtt készülődtek, én meg csak álltam bambán és azon gondolkodtam mit is keresek itt. Egy év alatt sokminden megváltozott, fejlődtem és egyre komolyabb és keményebb versenyeken vettem részt, ezek nem csak kilométerben, hanem szintemelkedésben is emelték a lécet. Mikor elkezdtem terepfutni eszembe sem jutott, hogy a következő születésnapi ajándékom az Ultra Trail Hungary lesz és annak is az 54 kilométeres távja. 

Az UTH volt az idei célversenyem, mert eddig csak gyalogosan teljesítettem ekkora távot és szintemelkedést.  A Szentendre Trail-re keresztelt etap 54 km-t és 1800m szintemelkedést foglal magába, a teljesítésre adott szintidő pedig 10 óra. A pálya végigkalauzol mindket a Pilis és Visegrádi hegység legszebb és legkeményebb részein, rendesen megdolgoztatva a futókat. Ez az esemény mindig nagyon sok sportolót vonz, hangulata van és mindenki csak erről beszél már napokkal korábban. Ebben az évben mások lettek a körülmények, a verseny elmaradt, mindenki másról beszélt, másra fókuszált.....

Azonban nem akartam egy évet várni az élményre, ki akartam magam próbálni mire is lennék képes.  Igaz a versenykörülményeket nem tudtuk szimulálni, a pálya adott volt és Pünkösdhétfő napja ideálisnak bizonyult erre a próbára. Kísérőm, futótársam volt most is Anett , aki egy tapasztalt terepultrás - bár ő ezt a titulust szerényen visszautasítja mondván, hogy ő csak "egerészik az erdőben", de ezen a napon ismét kiderült, hogy nem egészen úgy van az. Tavaly decembere óta futunk együtt, mikor is a börzsönyi Vulkántúrát teljesítettük abban a havas saras erdőben, azóta sokat edzünk együtt és össze is barátkoztunk. 

A nagy nap reggelén, egészen pontosan 9 órakor már ott álltunk készenlétben Szentendre Duna korzóján. A viszonylag korai időpont -és az előző napi őszies időjárás- dacára nyárias melegnek nézhettünk elébe, aminek azért mindketten örültünk. Lajos forrásig Anettnek vissza kellett fognia, mert eléggé vitt a friss reggeli lendület. Hallgattam rá, hiszen mint mondta, Visegrád után jön a daráló. A forráshoz beszéltük meg az első frissítőpontot amit ki is használtunk, jólesett a kóla meg a csoki. 

Kilátás a Petőfi pihenőnél és a Gomba szikla

 A gyors frissítő után a Bükkös patak medréhez csorogtunk le, ahol hosszan szaladhattunk a csodálatos zöldellő erdőben egészen Pilisszentlászlóig, ahol újabb frissítést követően már az imádott Apátkúti völgyben folytattuk utunkat. Nagyon szeretem ezt a helyet. Elég sokat jártam erre mindkét irányból, ennek köszönhetően ismertem már minden kanyarulatát, minden kis kövét a patakban, így könnyedén szökkeltem, suhantam át rajta. Ezzel a fantasztikus élménnyel töltődve jutottunk el egészen Visegrádig, még a Fellegvárhoz kaptatás sem okozott komolyabb problémát. Jól éreztem magam.

Országos Kéken - valahol útközben

Aztán a 35-ik kilométernél elég makacs agónia ült a nyakamra, szóltam is Anettnek, hogy nem e túl korai még megzuhanni. Ő megnyugtatott, hogy csak az elme játéka az egész, mivel ekkora távra vagyok "kalibrálva" és most nem érti a fej miért megyünk tovább. A testem viszont bírni fogja. Valóban a lábaim vittek, viszont kezdődött a belső "cicaharc" miszerint mi a fenét keresek itt, francba az egész ultrafutással, eladom a Mátrabérc nevezésem is mert kevés vagyok, mint hóemberben a vérkeringés. Miután kifogytam az érvekből újra "tiszta fejjel" tudtam futni és élvezni a kilométereket, lefutottunk Pap rétre is, ahol most a lelkes önkéntesek bíztatását csak néhány kiránduló halk moraja helyettesítette. Majd elérkezett a Hétvályús forrás hírhedt siratófala, itt lassan de biztosan másztam felfelé, ezután jólesett Vöröskőn megpihenni és szétnézni. Az útvonal egyetlen számomra ismertlen szegmense a Nyerges hegy és az odavezető szinte függőleges újabb siratófala volt. Azt hittem soha nem érek fel....Ez meg is adta a nap kegyelemdöfését, teljesen szétestem, kimerűltem. A Skanzen volt az utolsó frissítőpontunk, gyors kortyok, utolsó harapás a banánba, nagy levegő és irány a cél. 

A Vöröskő tetején

 Gépies mozdulatokkal követtem Anetett, aki az utolsó méterekig bíztatott, megvárt ha kellett, ami nagyon jólesett, de reagálni már képtelen voltam. Nem néztem sehová, nem érdekelt semmi, csak raktam a lábaim egymás után...püff..püff..püff...hallgattam cipőm hangját az aszfalton és tudtam még menni kell. Néztem a macskaköveket, láttam Anett irányít itt most jobbra....célegyenes....megérkeztünk.

8:23 nál állt meg az óra....véget ért, megcsináltam. Iszonyú fáradt voltam és boldog. Nem jött ki hang a torkomon, csak öleltem Anetett ezzel kifejezve köszönetemet, hogy itt volt, itt van és végigcsinálta velem az első komolyabb terepultrámat. 

Köszönöm drága Férjemnek a támogatást, hogy eljött frissíteni, nagyon sokat számított a jelenléte.

Ez a futás nem csak egy hétvégi hosszú volt, olyan élményt és tapasztalást kaptam amiből tanulhatok, újabb igazolása annak, hogy ezt akarom csinálni, képes lehetek bármire és megmutatta, hogyan folytassam tovább. A hogyan tovább pedig azt hiszem a kilométerek kibővítése lesz, hogy a test mellett a szellem is erőre kapjon. Ősszel jön a Mátrabérc és én nyugodt szívvel akarok a rajtban állni tudván, hogy célba érek.