Közel egy hónapja voltunk nyaralni a Magas Tátrában, ahol csodálatos négy napot töthettünk el Férjemmel kettesben, olyan régóta vágyott helyeket és csúcsokat felfedezve, mint például a Rysy - alias Tengerszem csúcs. Ide kimondottan feltöltődni jöttem, kipihenni a tavasz óta tartó elég intenzív - és számomra sikeres - felkészülési időszakot. Most mégsem túrázós élményekről szeretnék írni elsősorban, mert bár fantasztikus volt és még mindig visszavágyom, hanem arról a mellbevágó tanulságról miszerint, hogy ilyen terepen érdemben futni tudjak én olyan kevés vagyok, mint mackósajtban a brummogás.

Volt (van?) nekem egy nagy versenyálmom ami nem más mint a TATRANSKA SELMA ULTRA, ez 54 km és 3000 méter szintkülönbségü pálya keresztül a Tátrán, a Csorba tó melletti Tri Studnicky (Három forrás) parkolótól egészen Zdar (Zár)-ig. A szintidő évről évre rövidül, tavaly még 10ó 10p elengedő volt, idén már 9ó 55 percre csökkent. A pálya ismeretével nem lenne probléma, hiszen 95%-ban végigjártam már......jártam.....gyalog... Mert futást még nyomokban sem tartalmazott egyetlen egyszer sem a mozgásom. Úgy gondoltam, hogy most megpróbálom. Azonban már az első napon letört a szarvam, mikor a Nagyszalóki csúcsról (Slavkovsky stít) lefelé jövet csúszkáltam és botladoztam a morzsalékos köveken, elvétettem a kijelölt ösvényt és pánikszerűen kapaszkodva kerestem a helyes a irányt. A nap kegyelemdöfése az utánunk igyekvő család gyermekei voltak ( nagyjából 5 és 6 évesek), akik zergegida módjára nevetgélve szökkentek egyik szikláról a másikra majd szüleikkel együtt tűntek tova. Akkor ott ez iszonyatosan elkeserített és úgy éreztem soha nem leszek képes teljesíteni álmaim versenyét.

Terepviszonyok a Nagyszalóki csúcs felé

A hét hátralévő részére igyekeztem elengedni ezt az álmot és átadni magam a Tátra szépségének. Nagyon kegyes volt hozzánk az időjárás, sehol egy felhő, szikrázó napsütés, álomszerűen kék égbolt. Szerdai napra esett az évek óta mumusként elkönyvelt Rysy (Tengerszem csúcs), ami a Magas Tátra legmagasabb - 2.499m - jelzett (!) túristaúttal rendelkező csúcsa. Van rajta láncos, létrás és ugynevezett medvetalpas szakasz, ez megkönnyíti a haladást oda és vissza, majd a csúcs felé kissé csipkézett, de nagyon jól járható - mászható szegmens egészen a csúcsig. Ez volt a hét sikerélménye, nagyon boldog voltam, hogy viszonylagosan jó tempóban haladtam felfelé és nagyrészt túrabot nélkül lefelé, de még mindig köze sem volt a futáshoz.  Másnapra - egyben utolsó teljes napra - került egy Selma szakasz, amit én a "helyes" irányból gondoltam teljesíteni, de utólag beláttam, hogy jobb volt a Zöld tavi háztól a Nagy Morgás hágón át a Kőpataki tó felé, azaz fordított irányban. A Nagy Morgás hágón kaptatva láttam be végleg, hogy jelen formámat elnézve belátható időn belül ( én 2-3 évet adtam magamnak) nagyon kicsi az esélye, hogy Selma teljesítő legyek. Sok helyen olyan nagy a lépéshossz (akár felfelé nézzük, akár lefelé), mint a bokámtól a térdemig, vagy akár combközépig mutató távolság. Ide bivalyerős combok, edzett boka és ki tudja még mi kellenek, amik kellő stabilitást és magabiztosságot adnak ezeken a kiálló kövekkel is teletűzdelt ösvényeken. 

A Nagy Morgás hágó - bokatörő kövek, meredek szerpentin. Lent pedig a Zöld tó és a ház.

 Elérkezett az ősz. Mikor ezt a cikket írom még három egész hetem lesz hátra a MÁTRABÉRC-ig. Tavasszal neveztem, majd a zárlat miatt átkerült az esemény október közepére aminek azért is örültem, mert legalább több időm lesz felkészülni - mondtam ezt akkor nevetve. De az idő gyorsan telik és ahogy korábbi bejegyzésemben - Tágra zárt kalitka -  írtam, a tavaszi/nyári időszakot erre a versenyre felkészülve töltöttem. Tulajdonképpen a Selma miatt neveztem be, mert távban és szintkülönbségben egyforma a kettő. De csak ebben, mert terepadottság  tekintetében köszönőviszonyban sincsenek egymással. 

A Mátrabérc lett az idei célversenyem. Ez 54 km-t és közel 3000m szintet jelent Kőkútpusztától Szürdokpüspökibe. Szeptember első szombatján megrendezték a teljesítménytúra verziót, én gondosan elolvastam minden beszámolót és megmondom őszintén nem lettem megnyugtatva. Végeláthatatlan kaptatók, bokaficam, darazsak....én meg csak ülök és pislogok, hogy te jó ég mire vállalkoztam. Igazából azon majrézok, hogy vajon kellően felkészült vagyok e erre a megmérettetésre. Kipipáltam egy privát Szentendre Trailt, egy 75 kilométeres Nagy Szénás kört, voltak rövidebb de szintesebb pályák a nyár alatt, megszámolni sem tudom hányszor kocogtam meg a Pilis tető szerpentint - már szinte vele álmodtam. Jártam a Börzsöny Trail-en ahol az L távon (33 km, 1584m szint) futottam egy számomra nagyon jó 4:40 -es (bruttó) időt. Még a mátrai kaland előtt elindulok a Vadlán 50 km-es távján amit ugyancsak izgatottan várok, mert annyi  pozitív élményt hallottam, olvastam róla, hogy anno elsőként adtam le a nevezésem. 

 Tervem az egyenletes tempóra ráállás amit az elmúlt versenyeken sikerrel kiviteleztem, ráadásul a frissítésem is kialakult, ezért elvben izgulnivalóm nem kéne legyen. Remélem kegyes lesz és átenged a Hegy, hogy kiléphessek bércei árnyékából.