Az utóbbi napokban - kihasználva a korai világosságot - szerencsére többet tudtam futni, mind az otthoni betonkockák árnyékában, mind terepen. Ez nem csak a napok számában lett több, hanem kilométerben is. Hét elején rögtönöztem magamnak egy jó kis 14 kilis pályát a Pilisben, amit igazi "funrun"-ként éltem meg, ezért alig vártam, hogy újra erdőbe mehessek. 

Már indulása óta szemet vetettem a Turul Trail -nek elnevezett instant félmaratonra a Gerecsében. Személy szerint nagyon szeretem azt a környéket (na jó, a Vértest picit jobban) mert mindig eszembe juttatja, hogy ott kezdődött ez az egész szerelem. A Gerecse 50 teljesítménytúra volt az első.....a többi meg már történelem szokták mondani.

A kialakult helyzetet a javamra fordítva pénteken vágtam neki - Férj otthon volt, így a gyerekőcökre volt ki felügyeljen- remélve, hogy túl sok emberbe nem futok majd bele. Leparkoltam az új látogatoközpont elötti parkolóban, bepakoltam legújabb szerzeményembe, egy Aonijie 5l -es versenyzsákba, majd némi térképtöltögetés és Locusozás után meg is találtam a Rajt kódot, ami néhany méterrel lejjebb egy oszlopon ékeskedett. Órámon a trackkel nekiindultam az erdőnek a verőfényes kora délutánban, elsőként a piros sávon, majd hamarosan rátértem a piros kereszt jelzésre. Az út itt kellemesen hullámzik és mivel ezt kimondottam edzés jelleggel csináltam, igyekeztem a lehető legtöbb kis huplit megkocogni/futni. Hamarosan egy nagyon jól futható lejtőhöz érkeztem ami ismerős volt a Gerecse 50 útvonaláról, csak most visszafelé haladtam rajta könnyed robogásban. 

És ekkor jött elő az első buktatóm. Ugyanis gyanús lett, hogy sehol nincs még az első QR kód, de persze mindezt a lejtő végén konstatáltam. Ránéztem a Locusra és annyira csúnyán benéztem, hogy azt hittem elfutottam mellette. Mondom ez nem lehet igaz ! Oké, akkor hamár homár...vissza a mostmár kaptatóvá érett lefelémen, mind nézve a térképet, nehogy megint hibázzak. Szépen vissza másztam jó egy kilométert biztosan, mikor feltűnt a Locuson, hogy a pont egyre távolodik. Ekkor csaptam a homlokomra, hogy "te hülye állat ! végig visszafelé mentél !! " na jó, mondom szép lesz ez, akkor teperés újra lefelé. Na csak elérkezett a kód, egyébként szépen ki van ám táblázva, ezek után a kék sávon döcöghettem tovább egy enyhe emelkedőn.

Meg kell említenem, hogy ezzel majdhogynem párhuzamosan, csakhogy érezzem a törődést, az új kis zsákocskám - alias Aonijie - jobb oldalon a kulcscsontnál elkezdett dörzsölni. Ezt már nagyjából a második kilométernél kezdtem érezni és ekkor tudtam, hogy a sorsom mára megpecsételődött. Iszonyatosan zavart, majd később egyre fájdalmasabb lett, hiába igazgattam, húzogattam a pántokat, nem sok eredménnyel.

Az a bizonyos zsák

Beletörődve sorsomba haladtam tovább a következő pontig, igyekeztem kizárni a zavaró tényezőt, amit hol a szép és ismerős tájak, hol pedig a tűző napsütés is elősegített. De sajnos nem tartott túl sokáig a lendület, ugyanis a következő ellenőrző kódot megint kissé nehézkesen lőttem be....ma valahogy nagyon nem ment nekem ez a tájékozósdi. Sokszor megtorpantam, hogy kb mennyi lehet még - egyáltalán nem akartam túlfutni és megint visszamenni feleslegesen - és ezzel időt és lendületet is veszítettem. Persze teljesen alaptalan volt az aggodalmam, ahogy fentebb is írtam egyértelműen ki volt táblázva hol kell csekkolni.  Mivel az órám trackje szerint követtem az útvonalat, ezért Vértestolnán nem tudtam vizet venni a kék kútnál, mert a járvány miatt a helység szélére terelnek minket. Nagyon szomjas voltam......szidtam is magamat, hogyan lehetek ilyen balek, miből gondoltam, hogy a majdnem 20 C-ban elég a fél liter iso......fúh nagyon nem az én napon volt ez. Szerencsére tudtam vizet kérni - igaz kicsit felhigítva az isomat - és így nyugodtabban mehettem utamon. Egészen addig amíg újra el nem kapott a kétség, hogy oké itt a falu vége, de a térkép szerint kódnak is kéne lennie én meg sehol sem láttam nyomát se. Na gyors telefon a szervezőknek, több percig tartó telefonálgatás után - hol volt térerő hol nem - sikerült rájönnöm, hogy felmászok a piroson csekkolok, majd lejövök. Megmondom őszintén, ennél a pontnál nagyon tele lett a hócipőm az egésszel és alig vártam, hogy végre visszaérjek a kocsimhoz.

Az erdő csodálatos fényei a piroson már a cél felé

Ránézve az útjelző táblára, hogy "piros és Turul szobor" valahogy megkönnyebbülést éreztem, hogy nem lehet már túl sok a végéig. Ez a piros sáv egyszercsak elkezdett emelkedni, de már nem nagyon bántam, eszembe sem jutott megkocogni, inkább élveztem az erdő csendjét, csodáltam a fényeket. Majd az utolsó QR-hez érkezve ami sokat sejtetőn a "Siratófal alja" nevet kapta, nagy levegőt vettem és nekiláttam a fal meghódításának, bár inkább éreztem magam kornyadt zergének, mint hódítónak. Ezt az emelkedőt a Vadálló kövek egyik durván meredek és morzsalékos részéhez tudnám hasonlítani hozzátéve a "ne nézz fel, csak menj" szabályt. Iszonyatosan fáradt voltam már ennél a résznél, kínlódás volt minden egyes lépés, a kis fák törzseibe kapaszkodva húztam magam egyre feljebb, miközben reménykedtem, hogy a következő kanyarban már ott a vége. 

A Siratófal. 

Nagy megkönnyebbülésemre felértem, és megpróbáltam futómozgást imitálni. Csak az lebegett elöttem, hogy nemsokára itt a cél. Nem volt erőm kitérni a szoborhoz, csak mentem előre és hamarosan ismerős lett a helyszín. Innen indultam ! Elfutottam az oszlopig, hogy leolvassam a cél kódot. 13 perccel csúsztam ki a futós szintidőből, ami három óra ( nagyon baráti), de most ez sem izgatott. A célban a szervezőktől kaptam egy újabb telefonhívást, hogy minden rendben volt e, hogy éreztem magam. Ez nagyon kedves dolog volt, igazán jólesett. Az érmet a vírushelyzet miatt nem személyesen, hanem postán kapom majd meg. 

Összegezve : attól függetlenül, hogy nem ez volt életem futása, a pálya nagyon jó és élvezetes, szép helyeken halad, nem technikás de eléggé hullámzik ahhoz, hogy akár egy jó edzőkör is lehessen. 

Ezt a menetet most pályabejárásnak könyvelem el, hogy legközelebb már ismerősként köszönthessük egymást.