......ha utolér egy sérülés. Mert hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a baj mindig valaki mással történik majd meg. Másoknak fáj itt meg ott, másoknak megy ki a bokája, húzodik meg valamelyik izma. De mi van akkor, ha mi lettünk azok a bizonyos "mások". Most én járok "a mások" cipőjében. Ahogyan azt már feszegettem az összefoglaló cikkem végén - miszerint egy jobb combhajlító sérülést szendvedtem el - és bizakodtam a gyógyulásban, mára bizonyossá vált, hogy korai volt az öröm. 

A kálváriám kezdete egészen a Mátrabérc utáni ( október közepe) napokig nyúlik vissza mikor is elkövettem azt a hibát, hogy négy nappal később mentem ki kimozgatni meggyötört tagjaim - tanulság faktor 1. Az első 3 kilométerig minden simán ment, aztán egy éles fájdalmat éreztem a jobb combhajlítómban és onnantól bicegve kullogtam haza.  Persze nem fordultam rögtön gyógytornászhoz - tanulság faktor 2 - hanem kenegettem, pihentettem és a nyújtás hengerezés párosával kezeltem. Egy hétig bírtam ezt a futásmentességet, hétvégén azért elmentem túrázni egy jó Rókás kört amit nagyon élveztem és igazából nem hiányzott a futás, jólesett a lelassúlt nézelődés. Rákövetkező héten kimentem a telepi flaszterre, lássam mit alakít a lábam és a hét közepére már egészen rendben voltak, mint érzésre mint tempóra, így a hétvégét egy jó Mókus körrel zártam. Ezek után elégedetten dőltem hátra, mert folytatni tudtam az edzéseket és kihasználva az őszi szünetet ezeket a terepen végeztem, boldog voltam mert nem fájt a lábam. November elején volt az utolsó hosszú - 50 km-es - futásom ahol ismét éreztem, hogy valami nem stimmel. Húzodott, érzékeny volt de nem törődtem vele és egyszercsak elmúlt, én pedig azt gondoltam na lám csak, lehet a mozgás kellett neki. Az i-re a pontot végül az egy héttel későbbi 20-as terep edzés tette fel azzal, hogy fáj a hajlító, akkor ott eldöntöttem, hogy ennek fele sem tréfa most már irány a gyógytornász. 

Ismerős szakembert kerestem fel, elmodtam neki töviről hegyire az egészet mi hogyan történt. Alaposan átmasszírozott, majd megkaptam tőle a rehabilitációs nyújtó-lazító feladatokat valamint a lehetséges diagnózist, hogy combhajlító izom húzódás.  Beszereztem egy eddig számomra ismeretlen eszközt a "Flossing" szalagot, ez nagyon jó kompressziót fejt ki a sérült izomra/területre, majd otthon alkalmazva a gyakorlatokat három hétig nem futottam. Elég durva elvonás volt ez nekem, csillapítandó egy alkalommal túrázni mentem, mert az engedélyezett volt.

A három hét letelte után kontroll vizsgálat következett ahol megállapítást nyert, hogy meggyógyult a lábam. Madarat lehetett volna velem fogatni. De lenyugtattak, hogy még három hétig csak óvatosan térjek vissza a futáshoz lassú tempóban, ha fáj ne erőltessem és terepen legfeljebb 25 km-t szabad menni kis szintkülönbséggel. Kaptam erősítő feladatokat is, amiket beiktattam a mindennapokba elég masszív izomlázat szerezve magamnak. 

Nagyon jól indult a visszatérés, így hát neki mertem rugaszkodni egy terep félmaratonnak a Gerecsében ami annyira jól sikerült, hogy láttam a fényt az alagút végén és mertem reménykedni a mielőbbi teljes gyógyulásban. Jól is alakultak a dolgaim, de sajnos letérített az útról a túlzott magabiztosság és Karácsonykor belevágtam a 33 km-es Bányászkörbe annak ellenére, hogy tudtam ez még lehet sok lesz. Persze áltattam magam azzal, hogy Gyurival úgyis csak futókirándulunk, többet fogunk gyalogolni, mint futni és különben is mi baj lehet. Tanulság faktor 3 : mindig be kell tartani az orvosi előírásokat, akármennyire vágyunk vissza imádott mozgásformánkhoz.  Ezzel a futókirándulással azt hiszem adtam egy jó nagy pofont a szarnak, de nincs mit szépíteni....megérdemeltem.

A történet további részéhez hozzátartozik, hogy fiamnak szüksége van ugynevezett TSMT fejlesztő tornára, ahová tavaly szemptember óta lelkesen járunk és ez év elején derült ki teljesen véletlenül, hogy a hölgy aki tartja gyógytornász végzettséggel is rendelkezik. Mivel heti két alkalommal veszünk részt az óráin, így beszélgetni is alkalmunk nyílt és miután felvázoltam neki futósérülésem történetét ő is megvizsgált. Megállapítást nyert, hogy a problémám gyökere a vádlimnál,illetve a jobb térdem mellett futó inak túlterheltségéből adódik. Valószínű, hogy keveset nyújtottam futás után -tanulság faktor 4 -, továbbá számomra nem megfelelő cipőben futottam, valamint futás közben elkövettem olyan lépéshibát, miszerint a jobb külső talpélemre kezdtem érkezni és azon átgördülni ami a lábamat egy folyamatos visszakompenzációra késztette és ez okozta a megerőltetést. Ami pedig a cipőt illeti az a Salomon XA Elevate, ugyanis ennek a legnagyobb a dropja (sarokemelés) - 8mm - szemben a két Hoka-val (Stinson 5 és Speedgoat 4) amiknek 4-és 5mm. Érdekes amúgy ez a cipő dolog, hiszen ezer kilométert már biztosan beletettem a Salomon-ba és csak most jött elő ez a probléma. 

Így most ez a január hónap konkrétan az előről kezdésről szól, semmi futás csak Flector és pihentetés. A krém egyébként egy hét alatt szinte (!) tökéletesre javította a probélmás területet. Szerencsére a túrázás, mint menedék megmaradt és összekötve a kellemest a hasznossal elkezdtem Anettet botozni tanítani.

Gomba szikla és a kilátás a Petőfi pihenőnél - Pálos kör túra 2020. január.

Tervem februártól elkezdeni újra a futást és az erősítő gyakorlatokat, természetesen a fokozatosságra törekedve tanulva a korábbi hibákból. Egyenlőre lesznek még hétvégi túrázások, de ezeket is lassan de biztosan felváltja majd a futás. Verseny szempontból sincs hová sietni, hiszen a tavaszi események jó része kora őszre került át, az áprilist eléggé bizonytalannak érzem, szóval ki tudja mit hoz a tavasz. 

Most célverseny helyett a teljes gyógyulás van fókuszban, hogy újra futhassak és tudjam.....nem hiába....

"Az utálatból lesz a legjobb barátság" 

.......tartja ez a közmondás vagy szólásnak definiált mondatocska, mindenesetre  hűen tükrözi a futással való kapcsolatomat sok évre visszamenőleg. Mert ez az egész nem indult ám ilyen magától érthetődően. Kimondottan a szükséges rossz, amolyan púp a hátamon viszonyban álltunk. Kora tinédzserkoromtól egészen a húszas éveim elejéig én versenyszerűen kajakoztam - ahogyan ezt a legelső "A kezdetek" című írásomban elmeséltem - és kiegészítő edzésként a futás is be volt építve a programba, leginkább a téli alapozó időszakban.  Aki tudja hol van a Maratonman futóbolt már képbe is került hajdani vizitelepünk pontos helyét illetően (szemköszt). Innen rajtolva kellett Fenyőgyöngyét futni és vissza, de volt olyan eset mikor egy Panorámakörrel is kitoldották a törődés kedvéért. Teszem hozzá, hogy mindezt futózsák, folyadék és energiapótlás nélkül - mit tudtuk mi mi fán terem. Nekem ezek a futós szombatok a poklok poklát jelentették, mert  futni nem bírtam normálisan (természetesen én voltam a legutolsó) az emelkedőkre feljutás pedig kész gyötrelem volt. Kedvenc sztorim, mikor kis csapatunk a Fenyőgyöngyétől indulva futott egy Panorámakört - ugye mondanom sem kell ki volt a sereghajtó - majd hirtelen magamra maradtam a jelzett ösvényen. Egy darabig még kocogtam, bandukoltam, majd úgy döntöttem én visszafordulok a kiindulási ponthoz, mert ezt körbe nem futom az fix. Kisvártatva az edzőm jött velem szemben kissé idegesen, hogy én hol voltam ??! Mondom itt, de megyek vissza. Visszakísért és azóta sem futottam Panorámakört. 

Aztán elérkezett 2019 tavasza, mikor három év intenzív teljesítménytúrázást követően engem meg-meglegyintett  a terepfutás előszele. Egyre inkább belefutottunk a távba, mígnem a Börzsöny szíve 65-ön végleg megcsapott ez a fuvallat és én rájöttem, hogy élvezem és fizikailag is bírom. Születésnapomra megleptem magam két egymásutáni félmaratonnal - Fuss Szada és KTF Trail -  majd innentől kezdve végérvényesen magába szippantott ez a világ.  Ez az év lényegében a szárnypróbálgatások éve volt, kezdetben a kitűzött célom mindig a szintidőn belüli beérkezés volt. Csak futottam tettem a dolgom, hétköznapokon az aszfalton hétvégén terepen. A nyár egyik futós mérföldköve az első terepmaratonom a Sunset Trail, amit 6 óra 25 perces idővel sikerült teljesítenem, ráadásul egy elég meleg nyári hétvégén, így mindenképpen büszke voltam magamra. Az év további részében elég sokat jártam versenyekre edzés és tapasztalás jelleggel és meg kell mondjam nagyon sokat tanultam ezekből a megmérettetésekből. Emlékszem az első versenyeken gyomorgondjaim voltak, ami hol elmúlt majd előjött megint. Bennem még a "teljesítménytúrázó felfogás" volt az erősebb, azt hittem ami ott megfelelő az majd itt is az lesz. A mostani énem nevetve csóválja a fejét ha arra gondolok, hogy verseny előtt zsíroskenyeret reggeliztem - csoda ha nem tudok teljesítményt leadni és a hányinger kerülget ?  Az év hátralevő részét ebben a kísérletező személetben folytattam és elértem, hogy a 30 lett a kényelmes kilométerhatár. Az év végére már kezdett kialakulni a frissítésem is. A Hammer Nutrition-t megismerve sikerült egy jó termékcsaládot találni, jó ízűek számomra és megfelelő hatásfokkal rendelkeznek.

Sunset Trail céljában - az első terepmaraton /2019. július/

A 2020-as esztendő a változások szelét fújta, ám nem elsősorban a járványhelyzetre gondolok - bár ki lehetne térni a megannyi lemondott versenyre, számtalan újratervezésre, de ezekről is írtam szubjektíven a "Tágra zárt kalitkában" - hanem az emberi kapcsolatokra. Mert úgy érzem - ha ki kellene emelnem valamit ebből az évből, akkor mindenképpen ezt ragadnám ki. 

Anett és Noémi személyében megismertem két nagyszerű sportembert, két olyan ultrafutót akiktől túl azon, hogy futás szempontból sokat tanultam, hanem így egy év távlatából ki merem jelenteni, hogy nem csak futótársak de barátok is lettünk. Innen is köszönöm, hogy ismerhetlek Titeket és még sok boldog és hosszú futóskalandot kívánok magunknak. Mindezek mellett ott vannak a "versenyismeretségek", valamint a közösségi futások  -ezek közül is kiemelném a KESZ-t, ahová sajnos idén egyetlen alkalommal tudtam csak eljutni, de nagyon jó élmény volt kedves és gyorslábú futótársakkal találkozni, ezért tavasztól gyakoribbá tenném ezeket a kedd estéket. 

Az idei célversenyem a május végére tervezett UTH Szentendre Trail (54km,1800m) lett volna, de sajnos az egész évre ránk települő járvány eltörölte ennek megrendezését, így maradt a privát teljesítés ami alapozás szempontból mindenképpen hasznomra vált. Ahogyan hasznomra tudtam fordítani az egész tavasztól - őszig terjedő időszakot, szerencsére szinte csak az erdőben voltam futni és a terep adta szintemelkedések nagyon jó edzőpartnernek bizonyúltak.  Az újabb kilométerkő a június végén futva teljesített Nagy Szénás instant kör (75 km, 2.175m) amit 11.40 -es bruttó idővel futottunk és számomra ez egy újabb futós határfeszegetésnek mondható. Évközben elém került a Mátrabérc Trail -re nevezés lehetősége és én valamiféle hirtelen ötlettől és fellángolt önbizamoltól fűtve beneveztem. Az elmaradt Szentendre Trail-t lecserélve ez lett a célverseny és mivel április helyett október eleje lett a lebonyolítás dátuma, még esélyét is éreztem egy jó felkészülésnek. Mondhatni május végétől októberig célzottan a Bércre készültem, minden terepes edzésen az emelkedőkre és szintemelkedésekre fektettem nagy hangsúlyt, az eredmény pedig nem maradt el.

Prédikálószéken egy kora őszi délelőtt /2020. szeptember/

Augusztus közepén - nyaralás és pihenésképpen - egy csodálatos hetet töltöttünk el Férjjel a Magas Tátrában, bejártunk eddig felfedezetlen helyeket, másztunk csúcsokat. Szerencsénkre az időjárás mellettünk volt, szinte végig zavartalan napsütéses kék égbolt alatt gyönyörködhettünk imádott hegyeinkben. A nyári időszak viszonylag enyhébb vírus rendelkezései lehetővé tették versenyek megrendezését úgyhogy kihasználtam a lehetőséget,  hogy ott legyek és kicsit visszarázódjak a versenyzések világába.  Elsőként a Verőce Éjszakai Trail-en, majd a Börzsöny Trail-en vettem részt, ezután következett a Szavanna Trail, illetve augusztus végén a WTF Szentendre. Mindegyik esemény úgy kellett már a futós közösségünknek, mint egy falat kenyér. 

Szeptember hónapban folytattam a felkészülést, hogy októberben teljes erőbedobással tudjak helyt állni a Mátrabércen, illetve egy héttel előtte a Vadlán Ultra Terep-en. Mindkét versenyen azt tudtam hozni amit vártam magamtól tempóban és szintidőben egyaránt. A Bérc azért keményebb dió volt, hiszen a nagy szintkülönbség - 54km-re jut 2800 méter- rendesen megdolgoztatta  a térdeimet. Mint minden versenyből vagy edzésből, ebből is tanultam és tudni fogom merre haladjak ezt követően. Nem csak az emelkedőkre kell tenni a hangsúlyt, hanem a technikás lefeléket is gyakorolni kell.  

Teve szikla /2020. október/

 Alapvetően szerencsésnek mondhatom magam, hogy ez alatt a másfél év alatt alig volt komolyabb sérülésem. Januárban és június végén volt egy külső combizom anomália, de mint kiderült ez hengerezés és nyújtás hiányából adódótt. Majd a Mátrabérc után egy jobb oldali combhajlító izom szakadást sikerült "összeszednem". Ez az első olyan sérülés - remélem több és komolyabb nem lesz - ami három hetes rehabilitációt és futásmentességet igényelt. Felkerestem egy nagy jó gyógytornászt akitől a kezelésen túl otthoni feladatokat is kaptam, amiket rendesen elvégeztem remélve a javulást. 

A másik szerencsés helyzet amiért nem győzök elég hálás lenni, az a családom. Elsősorban drága Férjem Gyuri - hobbi szinten maga is fut és túrázik - aki mindig segít és partnerem ha az edzésekről vagy versenyekről van szó. Ha kell privát frissítőm, ha kell söfőr, de a legjobban azt szeretem mikor elkísér egy versenyre és egyszercsak felbukkan valahol a pálya szélén szurkolni. Segítsége otthon sem elhanyagolható, hiszen két kiskorú gyermekünkre ő felügyel és gondoskodik róluk mikor én éppen futok.  Anyukám a másik pillér akire számíthatunk, mivel nincs nagy távolság köztünk gyorsan át tudunk kocsikázni a gyerekekkel. Gyuri szülei messzebb laknak, így azt mindig előzetesen leszervezzük, hogy csodás játékos napokat tölthessenek el ott is az unokák. 

December van. Ez a hónap most a regenerálódásé, hiszen a gyógyultnak diagnosztizált combomat még három hétig kímélnem kell. Szerencsére futhatok, de ezek a futások most maximum 25 km-re korlátozódnak a lehetőségekhez képest kevés szinttel. Egyáltalán nem bánom, nem is igazán kívánom most a maratoni vagy afeletti távokat. Ha továbbra is fájdalommentes maradok és végzem a kapott erősítő feladatokat, januárban már elkezdhetem az alapozást. Áprilisig pedig elegendő idő áll majd rendelkezésre, hogy felkészüljek a Mátrabércre amit újból meg akarok csinálni. Aztán ott lesz az UTH Szentende Trail ami szintén egy 50 feletti pálya. A jövő évben nem tervezek verseny szinten távot emelni, csak az "íze kedvéért" próbálkoznék a Vérkör TT-n már futva, vagy majd ősszel a Piros 85-ön. 

Szumma szummáRun.....elmondhatom, hogy egy igazán kerek és tartalmas  időszak van mögöttem valamint, hogy a futás pozitív embert faragott belőlem, illetve kiélezte azt a komprumisszumkészséget ami alapból bennem szunnyadt. Nem rágódom a problémákon, a megoldásra törekszem. 

Mert : ' A felhők felett mindig süt a nap." 

A címválasztás nem véletlen, ugyanis ez a mottója a Tatranska Selma Ultra elnevezésű versenynek, melyet a Magas Tátrában rendeznek meg minden év augusztus végén és ami az én dédelgetett álmom. A Mátrabércre is emiatt neveztem be - mint ahogyan korábbi blogbejegyzéseimben utaltam rá, illetve a felkészülési előzményekről is írtam - hogy képet kapjak miről is szól a nagyok játéka. Jelentem színes szélesvásznú mozi volt 9 óra 24 percben.

A Mátrabérc " hivatalosan" április közepén zajlik le de idén a karantén és a zárlat közbeszólt, így október 10-én szombaton került lebonyolításra. Már rutinszerű, hogy időben kiérkezünk a helyszínre, így már reggel 7 órakor Kőkútpusztán vacoghattunk a rajtban. Számunkra nagyon hideg volt az alig 10 fokos levegő, Anettel csak fontos intéznivalók miatt szálltunk ki a kocsiból - például rajtszámot átvenni. Ahogy néztem az erdő árasztotta párafelhőket alig akartam elhinni, hogy itt ma lehetséges a 20 fok és a napsütés, ami számomra igazi komfortos futóidő.  Ritka, hogy kihagyom a bemelegítést, szerencsére a szervezők hoztak magukkal sportkrém termékmintákat és én éltem a bemelegítő zselé lehetőségével, amit rajt előtt pár perccel drága Férjem alaposan bemasszírozott. Igaz nem volt egyenértékű egy jól elvégzett bemelegítéssel, mégis kevésbé éreztem tőle hidegnek az izmaimat. A rajtzónában állva Anett még utoljára egyeztette velem a legfontosabb tudnivalókat - ő már többszörös teljesítő - hol van a féltáv, hová milyen érzéssel kell megérkeznem, hogy tuti jó legyen a végéig. Aztán pontban 8 órakor állórajtott vettünk. Az út eleje egy rövid aszfaltozott - majd erdei útra csatlakozó egynyomtávú ösvény, amely kellően összenyomta a népes mezőnyt. Így kezdésnek ezt nem bántam, hiszen nem akartam már az elején felesleges energiákat pocsékolni ráadásul tudtam, hogy az első 19 kilométer gyakorlatilag a Kékes tető meghódításáról szól majd. Menet közben nagy segítséget nyújtott a rajtszámra nyomtatott szintrajz, frissítőállomások és csúcsok kilométer szerinti feltüntetése. 

Tűpontos szint - és kilométerrajz a frissítőállomásokkal

Az első tizes Oroszlánvárig egy kellemesen hullámzó szakasz volt, szép panorámával és jól futható lejtőkkel. Továbbra is a gazdaságos erőbeosztás lebegett szemem előtt, itt a ponton csak vizet kínáltak amivel most nem éltem mert jócskán tele voltak a kulacsok. Az Oroszlánvár - Kékestető szakaszt jó ismerősként köszöntöttem, ugyanis tavaly Szilveszterkor erre felé túráztunk, csak akkor az ellenkező irányból. Ez adott nekem egy kis helyzeti előnyt, mert emlékeztem az útvonalra és annak ellenére, hogy most felfelé kellett haladni tudtam mik azok a szakaszok, amiket biztosan nem érdemes megkocogni, illetve körülbelül milyen távolságra lehet a csúcs. 

Ezért a kilátásért megérte szusszanni

 A csúcshoz közelítve ismerős hajrázásra lettem figyelmes, ahogy nevemen szólítanak mintha álomból riadtam volna, Niki volt az  - vele a Vadlán céljában beszélgettünk többek között a párjáról, aki Selma teljesítő lett idén  - nagyon kellemes meglepetést okozva ezzel nekem és a mezőnynek. Kékestetőn aztán megtöltöttem a kulacsokat és a szokásos frissítőasztalos menüm mellé ettem pár darab sajtkockát és két gerezd narancsot is. Ez egy jó döntésnek bizonyult a saját géles frissítésem mellé. Az erőnlétemmel és a hangulatommal is meg voltam elégedve, a pontot elhagyva aztán azon gondolkodtam milyen jó lenne Galyatetőre is így megérkezni. Ezzel a tervvel futottam egy kellemes lefelén egészen addig a durván meredek és morzsalékos lejtőig - később derült ki, hogy ez volt az a bizonyos Sombokor, amire Anett már korábban figyelmeztetett, hogy legyek óvatos - ahol utolért két versenytárs lány akikkel azon tanakodtunk vajon az elit hogyan fut itt lefelé. Nem jöttünk rá. 

Galyatetőig viszonylag eseménytelenül telt az út olyan értelemben, hogy semmilyen a futással kapcsolatos anomália nem zavarta meg haladásomat. Azonban egy újabb futós ismerős köszönt rám, méghozzá a márciusi Hello Pap-rét versenyről az a srác akit a Hétvályús forrásnál segítettem ki sótablettával. Viccesen megkérdeztem tőle, hogy ugye most nem hagyta otthon a tabikat mondta, hogy most felkészült rendesen, majd eltűnt a horizonton, később aztán utolértem valahol a táv közben, majd nem sokkal utánam ő is sikeresen célba ért. Elérkezett Galyatető - itt is jártunk Szilveszerkor ezért nem okozott gondot merre forduljak - ekkor ismét megszólalt az "ébresztő" Zsófi személyében (párjával Mátéval RunAway versenyek megálmodója) aki nevemet kiáltva hangosan hajrázott. Teljesen jól voltam minden értelemben mégis annyira bele tudtam feledkezni a futásba és a versenyzésbe, hogy ez olyan hatással volt rám mintha tényleg álmomból  keltettek volna. Itt csak a felesleges szemetemtől szabadultam meg, újabb sajtkockákat ettem és pár szem sótablettát raktam a többi közé, majd jó kedvvel és lendülettel haladtam tovább. 

Valahol útközben - kellemes időjárás, szép panoráma

Továbbra is törekedtem arra, hogy a kiegyensúlyozott  mentális és fizikai állapotomoat lehetőleg minél tovább fenntartsam, mert volt selytésem arról milyen akadályokat kell még leküzdeni a célig. Ezek egyike volt Ágasvár a 37-ik kilométernél, erről pontos emlékem volt egy két évvel ezelőtti túráról - Vidróczki 30 - most azonban a kék háromszög jelzésű túristaúton másztunk fel rá. Ennél a résznél Ági ( Maminti néven blogol a face-en, többen így ismerik őt) érkezett meg és másztunk együtt, majd újabb morzsalékos lejtő következett. Ezen a napon valahogy nem voltam jóban ezekkel a lejtőkkel sokkal jobban mentek a kaptatók, jobban is éreztem magam felfelé haladás közben. Egyszercsak egy vaddisznó családra lettünk figyelmesek, szegények nem tudták, hogy a sok ember között merre is fussanak. Meglepődtünk, hogy fényes nappal és a kirándulók dacára előjöttek az erdő mélyéről. 

Ágasvár után egy kellemesen futható lejtőn

Elérkezett Mátrakeresztes a 41-ik kilométernél és egy újabb frissítő állomás. Örültem neki, nem csak azért mert szükségem volt rá, hanem azért is mert végre újra embereket láttam magam körül. Ágasvár lejtője után ugyanis totálisan magamra maradtam és nálam a mentális krízis nagyjából a 37-42 között érkezik. Rövidke pillantra feledtetni tudna a zenés irányítás ( itt készült a fenti kép), de a pontra leérkezve már kezdett elhatalmasodni rajtam a jellegzetes egykedvűség. Itt is nagyon készséges csapat fogadott, bíztattak kulacsot töltöttek, én pedig két naranccsal távoztam megköszönve kedves munkájukat. Jó darabig magányos harcosként tapostam az ösvényeket - ez megint nem tett jót a hangulatomnak - és egyre az járt a fejemben, hogy már "csak" a Muzsla van hátra és utána csak le kell ereszkedni a célba. Haha, milyen naiv voltam. A Muzsla felé kapaszkodva örömömre újra versenytársakat pillantottam meg, egy csapat fiú igyekezett felfelé, egyikükkel váltottam pár szót nagyjából arról, hogy mennyire várjuk már a végét. Visszagondolva hihetetlen, hogy ilyen apró dolog mennyit tud javítani az ember hozzáállásán. Nagyjából helyreállt bennem a rend és már a Muzsla aljában jártam mikor újra megláttam Ágit és azt a lányt akivel együtt haladtunk még a legelején. Mi hárman egyszerre érkeztünk a hegy tetejére, ahol Csipi várta az oda érkezőket egy gyors kérdéssel, hogy tizes skálán mennyire élvezzük, én valami olyasmit mondhattam, hogy "rohadtul semennyire se".

Elérkezet a végjáték. A lányok informáltak, hogy még ne örüljek a lefelének mert hátra van két kissebb bucka amin át kell mászni. Ennek nagyon de nagyon nem örültem, de utólag azt kell mondanom jobban estek mint ami az utolsó három kilométeren várt. A lefelékkel most is küzdöttem, fáradt lábaim egyre kevésbé tolerálták a lefelé futás tényét valamint a mentális áramszünet Damoklész kardjaként lebegett fejem felett. Újból egyedül maradtam az egyre inkább fájó térdeimmel és elérkezett az elkerülhetetlen.....totálisan megzuhantam. Könnyezni kezdtem majdnem el is tört a mécses, ám ekkor mellém ért az a fiú versenytárs akivel a Muzsla előtt beszéltem. Nagyon őszintére futottam magam, mondtam neki mennyire tele van a hócipőm, fáj a térdem, ő pedig próbálta tartani bennem a lelket, hogy tényleg már nincs sok. Folyamatos beszédével - hová lépjek, hol nem csúszik, a szőlők után nem sokára itt a cél - ki tudott zökkenteni a mentális gödrömből és a célig már megállás nélkül futottam. 

Csapzottan, fáradtan de nagyon elégedetten a célban

A célban csodaszép érmet kaptam, férjem Gyuri már várt.....nagyon jólesett megérkezni. A képen látható pulcsi nem befutó ajándék ezt meg lehetett vásárolni, de ugyanolyan büszkeséggel hordom majd. Nem sokkal utánam Anett is beérkezett aki elképesztőt futott, így egy héttel az egyéni Ultrabalatonja után javítani tudott a tavalyi bérces eredményén. 

Menet közben kérdezték milyen idővel számolok, van e tervem, Erre azt feleltem, hogy nincs. Egyetlen célom a szintidőn belüli tisztes helytállás volt amit nyugodt szívvel állíthatok, hogy teljesítettem. Ezen a napon átengedett a Mátra, nem megrágott és kiköpött, hanem tanított, megmutatta mik a hiányosságaim. Ezek elsősorban most a meredek lefelék, a morzsalékos részek. Itt kell bátrabbnak lennem, ezt kell majd gyakorolnom. A tavasz óta tartó munka viszont meghozta a gyümölcsét a felfeléken, ez végig tapasztalható volt, még a Muzslára is könnyednek éreztem a feljutást.

"Soha de soha többet jövőre is jövök" hiszen

No pain no gain

Mióta elkezdtem terepfutni sok pozitív élményt olvastam és hallottam a Vadlán Ultra Terep elnevezésű versenyről ezért és mivel magamat elég érettnek gondoltam a feladatra, beneveztem.

A versenynek otthont adó Cserszegtomajra már péntek este leérkeztünk, majd a helyi általános iskolában átvettem a rajtcsomagom ami rajtszámot, időmérő dugókát és pólót tartalmazott. Kiemelendő, hogy a dugókáért nem kellett semmilyen letéti díjat fizetni. A másik kellemes meglepetés, hogy már kint sorakoztak a befutóajándékok ami ebben az évben is - mint ahogyan legelső alkalommal- kődarabok voltak, melyekre  Vadlános plaketteket erősítettek. Ajándék péksütit is lehetett kérni amivel éltem, hiszen másnapra jó erőforrást nyújtottak.

Mögöttem a motiváció

A reggel 6 órás rajt kissé korán volt, igy csak egy banánt majszoltam el mialatt keszülődtem. Csomagmegőrzés mintha nem lett volna, de szerencsére Gyuri most is elkísért, így a kocsiban hagytam a táskát. Póló, karszár, rövidnadrág és kompressziós szár volt az öltözékem, számítottam a kellemes melegre ezért nem akartam túlöltözni. Maga a rajt időzónákra volt felosztva - ki milyen célidővel számol - én a 3-as zónába álltam a 6-7 órával tervezők csoportjához. A rajtoltatás egyszerre zajlott amúgy.  Itt beszédbe elegyedtünk Emesével, aki a táv több mint felén futótársam lett és jókat cseverésztünk.

A rajtot követően mire kiértünk az erdőbe már éreztem, hogy a karszártól szabadulnék, ezt egy alkalmas helyen meg is tettem. Nagyon kellemes volt a reggel, az erdőnek van ilyenkor egy jellegzetes illata, ezt most is árasztotta felénk szinte hivogatva.  Az első frissitést elhagyva - ami 10 km-nél volt-  jött a Rezi vár ahová egy kis emelkedő vitt fel, hogy elénktárja a kelő nap és az ébredő természet varázsos látványát. A következő egy jelzetlen ösvény volt - ilyenből többet is beraktak a szervezők - jól futható kellemes szakaszokkal. Épp egy ilyen enyhe lefelén haladunk, mikor Emese szól, hogy álljunk félre mert jön egy gyorsabb futó. Jött is elég nagy sebességgel ám alig néhány méterre elöttem ilyesztően nagyot bukott. Szerencsére felkelt jól volt, majd egy másik futótársnő mondta, hogy nem sok híján árokba lökte hiszen nem hallotta, hogy érkezik, ő pedig nem szólt előre melyik oldalról kerül. Később megelőztük, azután már nem láttuk. 

Rezi vár reggeli panorámája

Mire ezen túlleptünk, már meg is érkeztünk a huszadik kilométernél lévő vállusi ellenőrző ponthoz, ahol nagy örömömre klasszikus Tankcsapda számok dübörögtek a hangszóróból, ezek egyike volt az "Ez az a ház" című nóta, ami távozásomkor szólt, ennek refénjét dúdolgatva - "Itt lakom látod, ez az a hely, itt minden úgy van még ahogy itt maradt" - , egészen jól beleillett az érzésembe futás közben, hogy tényleg az erdő most az otthonom és plusz löketet adott egészen a zöld háromszög - Láz hegy - siratófaláig. Itt elég nehézkesen másztam felfelé volt, hogy fának támaszkodva szuszogtam és magam alá zuhantam, hogy mi lesz velem a Mátrabércen, ha már most így küszködök. Szerencsénk volt amúgy, mert az előző napok esőzései pont kellemesen futhatóvá/mászhatóvá tették a pályát. Elég nagy szívás lett volna például ezen a felfelén, ha száraz és morzsalékos lett volna a talaj. Felérkezésemet követően viszonylag hamar elmúltak ezek a nem kívánatos érzések és ugyanazzal a tervezett tempóval futottam tovább. Következett Büdöskútnál egy újabb dugókázás és frissítés, majd folytattuk utunkat a sárga sávon a Vadlánlikhoz, majd megkerűltük a gyenesdiási kőfejtő bányát, hogy a Nagymezőn lévő újabb pont előtt még felmásszunk a Varsás hegyen álló Festetics kilátóhoz. A mezei ep-n nagyon kínálták a palacsintát, azonban nekem eszemben sem volt enni belőle, nem is bírtam amúgy szilárd ételt fogyasztani a banánon kívül. Csak banánt vettem magamhoz ezúttal, mert a büdöskúti ep után megfájdult a gyomrom - lehet a kólától, igy nem akartam kockáztatni. Innentől már egyedül futottam, Emesét hol utolérve, hol ő engem elhagyva - végül elöttem nem sokkal ért célba. 

Gyenesdiási kőfejtő

Úgy 40 km után jött egy hosszabb aszfaltos szakasz, ahol elkezdődött egy elég komoly mélyrepülés. Meg akartam állni, abba akartam hagyni ezt az egészet, elegem lett. Persze belesétáltam majd újra elindúltam közben egyre azt mantrázva, hogy " ez csak a fej.. a tested bírja... a test bírja..", volt mikor a szememet is becsuktam néhány másodpercre, hogy minél inkább befogadja az agyam az információt.  Eltelt valahogy 5 km, az utolsó frissítőhöz érve a kedves önkéntesek tapsoltak hajráztak, gyors dugókázás egy nagy slukk kóla és erőmet összedve nekivágtam a maradék távnak. Csak, hogy érezzem (érezzük) a törődést a maradék etapra bolyba rendeződve szárnyashangyák lepték el mindenem, hiába hessegettem a kezeimmel őket, repültek szemembe, orromba számba, ragadtak a nedves bőrömre. A cél előtt még tartogattak a szervezők nekünk egy kevéske emelkedőt, de igazából annyira lekötöttek a rajzó rovarok, hogy szinte fel sem tűnt. Közben megelőzött egy versenytársnő akinek élénk színű pólója mutatta már a jó irányt az utolsó pár száz méteren. Alig akartam elhinni mikor hirtelen eltűnt a szemem elöl, hogy itt a cél ! Gyuri már várt és hajrázott, befordultam a tornaterembe a szervezők megtapsoltak én pedig csak kóvályogtam mint az őszi légy hosszú percekig. 

Nekem a Balaton most nem a Riviéra...

Ezek után kiválaszthattam az eddigi legmenőbb befutóajándékomat. Szerintem nagyon ötletes mégis végtelenül egyszerű dolog egy kődarab a verseny logójával. Iszonyatosan fáradt voltam viszont rendkívül elégedett, hiszen megcsináltam a magam elé állított elvárásomat, miszerint ennek hat és fél óra alatt meg kell lennie.

Az eredményem : 50 km, 1400m d+ bruttó 6:35 perc, női 23/45.

Fáradtan és boldogan a célban, kezemben a "kavicsommal"

Összegzésképpen elmondhatom, hogy egyre jobban képes vagyok felmérni a képességeimet, a frissítésem most is jó volt, leszámítva azt a kis gyomorfájást - erre majd jobban ügyelek. Az erőbeosztásommal szerintem nem volt gond, a negyven kilométer után érkező mentális "zavar" nagy valószínűséggel a konfortzónám kitolása miatt jöhetett elő. Annak viszont menet közben külön örűltem, hogy féltávhoz úgy érkeztem meg, (szinte) mintha most indulnék. A szervezésről a kedves önkéntesekről csak jókat tudok mondani, ezt a versenyt biztosan beiktatom a jövő évek táncrendjébe.

Közel egy hónapja voltunk nyaralni a Magas Tátrában, ahol csodálatos négy napot töthettünk el Férjemmel kettesben, olyan régóta vágyott helyeket és csúcsokat felfedezve, mint például a Rysy - alias Tengerszem csúcs. Ide kimondottan feltöltődni jöttem, kipihenni a tavasz óta tartó elég intenzív - és számomra sikeres - felkészülési időszakot. Most mégsem túrázós élményekről szeretnék írni elsősorban, mert bár fantasztikus volt és még mindig visszavágyom, hanem arról a mellbevágó tanulságról miszerint, hogy ilyen terepen érdemben futni tudjak én olyan kevés vagyok, mint mackósajtban a brummogás.

Volt (van?) nekem egy nagy versenyálmom ami nem más mint a TATRANSKA SELMA ULTRA, ez 54 km és 3000 méter szintkülönbségü pálya keresztül a Tátrán, a Csorba tó melletti Tri Studnicky (Három forrás) parkolótól egészen Zdar (Zár)-ig. A szintidő évről évre rövidül, tavaly még 10ó 10p elengedő volt, idén már 9ó 55 percre csökkent. A pálya ismeretével nem lenne probléma, hiszen 95%-ban végigjártam már......jártam.....gyalog... Mert futást még nyomokban sem tartalmazott egyetlen egyszer sem a mozgásom. Úgy gondoltam, hogy most megpróbálom. Azonban már az első napon letört a szarvam, mikor a Nagyszalóki csúcsról (Slavkovsky stít) lefelé jövet csúszkáltam és botladoztam a morzsalékos köveken, elvétettem a kijelölt ösvényt és pánikszerűen kapaszkodva kerestem a helyes a irányt. A nap kegyelemdöfése az utánunk igyekvő család gyermekei voltak ( nagyjából 5 és 6 évesek), akik zergegida módjára nevetgélve szökkentek egyik szikláról a másikra majd szüleikkel együtt tűntek tova. Akkor ott ez iszonyatosan elkeserített és úgy éreztem soha nem leszek képes teljesíteni álmaim versenyét.

Terepviszonyok a Nagyszalóki csúcs felé

A hét hátralévő részére igyekeztem elengedni ezt az álmot és átadni magam a Tátra szépségének. Nagyon kegyes volt hozzánk az időjárás, sehol egy felhő, szikrázó napsütés, álomszerűen kék égbolt. Szerdai napra esett az évek óta mumusként elkönyvelt Rysy (Tengerszem csúcs), ami a Magas Tátra legmagasabb - 2.499m - jelzett (!) túristaúttal rendelkező csúcsa. Van rajta láncos, létrás és ugynevezett medvetalpas szakasz, ez megkönnyíti a haladást oda és vissza, majd a csúcs felé kissé csipkézett, de nagyon jól járható - mászható szegmens egészen a csúcsig. Ez volt a hét sikerélménye, nagyon boldog voltam, hogy viszonylagosan jó tempóban haladtam felfelé és nagyrészt túrabot nélkül lefelé, de még mindig köze sem volt a futáshoz.  Másnapra - egyben utolsó teljes napra - került egy Selma szakasz, amit én a "helyes" irányból gondoltam teljesíteni, de utólag beláttam, hogy jobb volt a Zöld tavi háztól a Nagy Morgás hágón át a Kőpataki tó felé, azaz fordított irányban. A Nagy Morgás hágón kaptatva láttam be végleg, hogy jelen formámat elnézve belátható időn belül ( én 2-3 évet adtam magamnak) nagyon kicsi az esélye, hogy Selma teljesítő legyek. Sok helyen olyan nagy a lépéshossz (akár felfelé nézzük, akár lefelé), mint a bokámtól a térdemig, vagy akár combközépig mutató távolság. Ide bivalyerős combok, edzett boka és ki tudja még mi kellenek, amik kellő stabilitást és magabiztosságot adnak ezeken a kiálló kövekkel is teletűzdelt ösvényeken. 

A Nagy Morgás hágó - bokatörő kövek, meredek szerpentin. Lent pedig a Zöld tó és a ház.

 Elérkezett az ősz. Mikor ezt a cikket írom még három egész hetem lesz hátra a MÁTRABÉRC-ig. Tavasszal neveztem, majd a zárlat miatt átkerült az esemény október közepére aminek azért is örültem, mert legalább több időm lesz felkészülni - mondtam ezt akkor nevetve. De az idő gyorsan telik és ahogy korábbi bejegyzésemben - Tágra zárt kalitka -  írtam, a tavaszi/nyári időszakot erre a versenyre felkészülve töltöttem. Tulajdonképpen a Selma miatt neveztem be, mert távban és szintkülönbségben egyforma a kettő. De csak ebben, mert terepadottság  tekintetében köszönőviszonyban sincsenek egymással. 

A Mátrabérc lett az idei célversenyem. Ez 54 km-t és közel 3000m szintet jelent Kőkútpusztától Szürdokpüspökibe. Szeptember első szombatján megrendezték a teljesítménytúra verziót, én gondosan elolvastam minden beszámolót és megmondom őszintén nem lettem megnyugtatva. Végeláthatatlan kaptatók, bokaficam, darazsak....én meg csak ülök és pislogok, hogy te jó ég mire vállalkoztam. Igazából azon majrézok, hogy vajon kellően felkészült vagyok e erre a megmérettetésre. Kipipáltam egy privát Szentendre Trailt, egy 75 kilométeres Nagy Szénás kört, voltak rövidebb de szintesebb pályák a nyár alatt, megszámolni sem tudom hányszor kocogtam meg a Pilis tető szerpentint - már szinte vele álmodtam. Jártam a Börzsöny Trail-en ahol az L távon (33 km, 1584m szint) futottam egy számomra nagyon jó 4:40 -es (bruttó) időt. Még a mátrai kaland előtt elindulok a Vadlán 50 km-es távján amit ugyancsak izgatottan várok, mert annyi  pozitív élményt hallottam, olvastam róla, hogy anno elsőként adtam le a nevezésem. 

 Tervem az egyenletes tempóra ráállás amit az elmúlt versenyeken sikerrel kiviteleztem, ráadásul a frissítésem is kialakult, ezért elvben izgulnivalóm nem kéne legyen. Remélem kegyes lesz és átenged a Hegy, hogy kiléphessek bércei árnyékából.

Naptár szerint nyár van. Mert ugye abban egyetértünk, hogy ez az évszak idén nem kényesztet el bennünket és nem is igazán tudunk előre tervezni, hol merre töltsük el jól megérdemelt szabadságunkat. Futás szempontból ez a nyár most a várakozás és felkészülés időszaka nálam, mert én éltetem az ősz reményeit, hogy megrendezésre kerülnek azok a versenyek amelyekre van nevezésem és ahová el szeretnék jutni. Többek között a Vadlán 50km, Mátrabérc és idén először de még túrázva a Piros 85, később a Vértes Trail, Naszály Trail.....de nem akarok nagyon előre szaladni.

Ez a július most számomra rengeteg élményt tartogatott legyen szó edzésekről, közösségi futásról vagy épp versenyekről. Igen VERSENY !! Így csupa nagybetűvel, mert egymás után két eseményen is részt tudtam venni.

 Március óta az első ilyen a július 18-án megrendezett Verőce Éjszakai Trail volt, amire szinte az elsők között adtam le a nevezésem a középtárva, ami 27 km és 900m szintemelkedésü pálya a börzsönyi rengetegben. Nagyon kíváncsi voltam magamra és arra, vajon a tavaszi időszak edzései mennyire épültek be és mit fogok tudni éles helyzetben kihozni magamból. Az este 8-ra kiírt rajt elég kényelmes készülődést tett lehetővé és én jó szokásom szerint  - kicsivel korábban is - egy órával a kezdés előtt már ott voltam. A helyszínt a Camelot Étterem biztosította, amely a Duna partján elterülő kerthelyiségével igazi nyáresti hangulatot adott. Anett már a helyszínen volt és a rajtszámosztásnál segédkezett, majd együtt hangolódtunk a rajtra. Megbeszéltük, hogy úgy megyünk ahogy jólesik, aztán max a célban találkozunk. Velünk együtt rajtoltak a 15 kilométeren indulók, így az első frissítőig - ami 8 km-nél volt - együtt haladtunk és éppen ezért fogalmam sem volt, hogy hol állhatok, hol tartok a mezőnyben. Stratégiám abból állt, hogy nem elfutni az elejét, a nagyobb emelkedőket tempósan meggyalogolni és a lejtőket kiereszteni amennyire lehetséges. Nos, ez a stratégia az elején borulni látszott, ugyanis az első nyolcat sikerült úgy elég rendesen megfutnom. Vittek a lábaim, meg a pálya és az a hatalmas jókedv, hogy végre versenyzünk. Aztán persze lehiggadtam és felvettem egy számomra kellemes utazósebességet, amit a célig terveztem tartani. A tervem egészen 20 km-ig be is vált, nagyon jó tempóban haladtam két fiú sporttárs mögött, mikor az újabb frissítőnél elkövettem azt az orbitális baklövést, hogy sós mogyoróval frissítettem. Eleinte nem volt gond, hanem úgy az utolsó 4 km környékén iszonyatos hányingerem lett, meg meg álltam, vajon hipp-hopp jön e VUK.....lelassúltam, lendületet vesztettem. Majd ismerős hang ütötte meg fülemet, Anett volt az, megörültünk egymásnak és a végét már együtt húztuk be. 3:36 és női 6-ik.

 Verőce Éjszakai Trail - itt még világosban

Egy héttel később, egészen pontosan július 26-án került megrendezésre a Börzsöny Trail, aminek az L távját választottam, ez 33 km-t és 1580m szintemelkedést foglalt magába. Ennek az eseménynek a Diósjenői Erdei Szabadidőközpont adott otthont, ahová a tervezettnél korábban sikerült megérkeznünk. Gyuri nekiindult előre túrázni, hogy majd meglepetésszerűen szurkolhasson. Én pedig sok kedves ismerőssel találkoztam, beszélgettem, nagyon jólestek az ölelések és mindenkin látszódott, hogy ki voltak éhezve már a találkozásokra és a verseny izgalmára. Maga a pálya nem volt ismeretlen, hiszen sok korábbi teljesítménytúra és magán kirándulásunk érintette útvonalát. Megint beigazolódott mennyire hasznos tud lenni egy a pályaismeret, hiszen most végig tudtam mire számíthatok és ahogy Verőcénél, most is az egyenletes de haladós tempó volt a taktika. Pontban 10-kor rajtoltunk és már az elején éreztem, hogy a kis nadrág és atléta kombója jó választásnak bizonyult. A kompressziós szár pedig egyáltalán nem melegített, nagyon jó döntés volt a felvétele, nekem kimondottan jólesett, hogy összefogta a vádlim és így kevésbé fáradtak el. Kezdésnek a Kámor megmászása várt ránk a sárga jelzésen, ezt az elején hol belekocogva aztán már tempósan gyalogolva tudtam magam mögött - itt találkoztam Gyurival és Petivel akik lelkesen bíztattak nem csak engem hanem a többi futót is. Az árnyas erdőben kimondottan kellemes volt futni, ez az érzés egészen a Nagy Mána kezdeti kaptatójáig elkísért. Kellemes vagy éppen kissé meredek lejtőkön vitt a piros sáv, Gyöngyi zenés irányítása mosolyt csalt arcomra, majd megérkeztünk egy patakátkeléshez, ahol az első fotózás volt,  ugye mondanom sem kell, hogy megcsúsztam a sárban és estem akkorát, mint egy liszteszsák. Nevetve kérdeztem, hogy "Ugye megvan a nap fotója?"  A frissítőponton megmostam a térdem meg a kezem, magamhoz vettem a szokásos kóla-banán együttest és mentem is tovább. Szerencsére a köves morzsalékos oldalán kaptattunk felfelé a Mánára, ezt már túrázások alkalmával megtapasztaltam, hogy lefelé nem túl kellemes. Felfelé sem leányálom, pláne, hogy tűzött a Nap és itt éreztem meg az első és szerencsére egyetlen holtpontomat. 

A fülig vigyor hangulat végig kitartott.

Természetesen a Mána után még tartogatott a piros sáv kaptatót, nagyon vártam, hogy felérjünk a piros háromszög elágazáshoz - itt egyébként a jó szalagozás ellenére volt aki továbbment a Csóványos felé. Most jött el az igazi funrun. Ezt az ösvényt minden évszakban imádom. Kellemes erdős szintgörbe, egynyomtávú ösvény, itt sikerült egyedül maradnom és átadni magam az erdőnek és a futásnak. Viszonylag hamar odaértem a Rakodóhoz, ahonnan ugyancsak ismerős kaptató vitt fel a Nagy Hideghegyre a második frissítő ponthoz. Itt kihasználtam a lehetőségeimet, gyors mosdó, cipőben lévő törmelékek kiürítése, majd a jól bevált evés ivás és nekivágtam az utolsó mászásnak immáron a Csóványos irányába.

Az imádott piros háromszög, Oltárkőnél

Ezen a szegmensen egy váltakozó tempót diktáltam magamnak hol gyorsabban, hol lassabban gyalogolva függően a meredekségtől. Megelégedésemre így túl a 23-ik kilométeren és a szint oroszlánrészén, még mindig tudtam "játszani" az irammal. Felérve ott várt már Gyuri és Peti akitől kaptam némi vérszívást, de jó hangulatban voltam így le is reagáltam azonnal. Gyors dugókázás és lehetett lefelé robogni a zöld sávon egészen a célig. Azért itt óvatos voltam sok helyen, egyrészt mert fáradtak voltam már a lábaim, másrészt meg nem szerettem volna egy újabb bukást megkockáztatni pláne, hogy többszor botlottam, így két lány versenytárs meg is előzött, de nem nagyon bántam. Fáradtan és nagyon boldogan értem célba, akkor még csak az elért időeredményemmel voltam tisztában, ami 4.40 perc lett. Ez nagyjából annyi amire számítottam ( kb 4és fél óra), a helyezést otthon láttam, női 14-ik a 38 indulóból. 

Fáradt boldogság és csodaszép érem

Értékelésképpen mindkét versenyemről elmondhatom, hogy beértek a tavaszi felkészülésem terepes futásai, a megkocogott emelkedők. Tisztán látom az utat magam előtt, hogy így kell folytatnom ameddig az ősz engedi. A célverseny most ugye a Mátrabérc, ezt nagyon komolyan veszem és semmi esetre sem bízom el magam. Azt hiszem a tempó választás is megfelelő, kedzek ráérezni és nagyon örülök annak, hogy végig komolyabb holtpont nélkül hoztam ezeket a pályákat. A frissítésem mostmár a zselé, sótabi, banán/kóla marad, illetve a kompressziós szárat is viszem, főleg a nagyobb szintkülönbségű pályákra. 

Most egy kis szünet következik, nyaralásképpen elmegyünk a Magas Tátrába amire már nagyon készülünk, hiszen hosszú idő után ketten leszünk és felfedezünk régóta kiszemelet helyeket. Szóval még nincs vége a nyárnak sok izgalom jön még, lesznek versenyek is mire visszajövünk. Olyan igazi

runIngerek..

Egy kicsit az előzményekről.

Ezt megelőzően három évig teljesítménytúráztam - túráztunk Férjjel - és ezalatt az idő alatt a legtöbb kilométer amit megtettem az a Vérkör 77 km-es köre volt. Ez is egy instant túra, akárcsak a Szénás körök, de a rendezők kitalálták, hogy ebből TT -t is rendeznek, így az elmúlt időszakban 5 alkalommal ( 2 instant és 3 TT ) jártam le a 77 kilométert. Ezt a Nagy Szénás kört 2019 őszén már teljesítettem akkor még túrázva. Az élet úgy hozta, hogy elkezdtem a terepfutás felé kacsingatni tavaly és ezt a fajta mozgásformát építettem fel a fokozatosság elvére törekedve. Ezzel párhuzamosan pedig elmaradoztak a gyalogos teljesítések és ebből fakadóan hosszabb pálya nem is került a lábaimba.  Megmondom őszintén nem is gondoltam volna, hogy én képes lehetek valaha ekkora távot futva teljesíteni, így meglehetősen mérsékelt önbizalommal tekintettem a napra, mikor is nekem magam alá kell gyűrni ezt a kört.  Előző hétvégén kimentem a Vértesbe egy maratonra (Sunset Trail), hogy lássam a privát UTH után mennyire tudok magamtól is futni egy olyan tempót amit az egész távon képes vagyok tartani, belekalkulálva a fáradást. Nos, ez annyira jól sikeredett, hogy 5:33-as egyéni legjobbat mentem ami bizakodásra adott okot, már csak azért is, mert semmilyen agóniát nem tapasztaltam menet közben.

Június 27-e, a Nagy Szénás napja

Erre a kellemesen tüzes szombatra beszéltük meg Anettel, hogy teljesíteni fogjuk a kört. Én olyan vagyok, hogy már napokkal korábban készülök rá mentálisan is nem csak fizikailag, fejben körbejárom a pályát, átgondolom hol hogyan fogok futni. A tempó kérdését Anett vette a kezébe én pedig nyugodt szívvel rábíztam magam, mert tapasztalatából adódóan ő ezt jobban tudja.

De nem is én lennék, ha minden flottul és kerek egészként történne, ha valamit nagyon várok. Most az történt, hogy csütörtökön kimentem egy átmozgató futásra és jobb térdemben éreztem valami tompa nyomást, gyengeséget és úgy 9 km után szálltam villamosra és azon agyaltam, hogyan tudnám gyorsan rehabilitálni magam és lefuttattam minden lehetőséget, hogy hol kerűlt hiba a mátrixba. Ott, hogy nagyjából egy hónapja csak nyújtottam és nem hengereztem át az izmaimat.

Az ominózus nap reggele a szokásos álmoskás hangulatban indult, de a jól bevált barackos toast kenyér és a pohár kóla viszonylag hamar magamhoz térített. Reggel 7 kor indulásra készen álltunk a rajtban, Gyurival egy utolsót egyeztettünk hol fog frissíteni ( Kopár csárda, Pilisszántó, Piliscsév, Piliscsaba) és nekivágtunk a távnak.

Reggel 7-kor, tele elszántsággal

 A taktika nem volt több mint, hogy a nagyobb emelkedőket meggyalogoljuk és a futótempó pedig egy kellemes, tartható, olyan lábkímélős lesz. Mire megérkeztünk a Kopár csárdához (34 km) frissíteni, már érezhető volt, hogy a meleg nem viccel. Az erdő árnyas részein jól viseltük a párát és a meleget, azonban engem a kitett és az aszfaltos részek vágtak fejbe jobban, ezt Pilisszántóra érkezve tapasztaltam meg egy rövidebb de erősen napos szakaszon. Itt az ösvényen várt minket a frissítés, nagyon kellett a víz és a hideg kóla, banán. Itt feltankoltunk rendesen, mert Piliscsév volt a következő állomás és addig még várt ránk egy Pilis tető mászóka.

Ettől a frissítéstől szinte reggeli lendületet nyertem és így vágtam neki a szerpentinnek, ám előtte még meg kellett birkózni a Trézsi-kút Szeretet forrás kódjával, ami azért nem volt olyan egyszerű. Tavaly már hiába kerestem azt a bizonyos rönköt a megjelölt helyen, fel kellett menni a pót kódhoz, ami nem túl szerencsés pozícióban van feltéve a pihenőasztal aljára. Nehezen tudtuk most is beolvasni, értékes perceket vesztegetve vele. Amúgy a rönköt most sem találtuk. A Pilis tető kanyarjain szívódhatott fel úgy igazándiból a frissítésem, mert valami olyan lendületes iramban haladtam - lábaimban uszkve 48 kilométerrel és a szint felével - amin magam is elcsodálkoztam de kissé szívtam is a fogam, hogy lehet meglesz ennek a böjtje. "Jé ! Már fel is értünk ! " konstatáltam, majd megkezdük a Z sávon a kellemes hullámzást, letértünk a piros + -re, onnan P sáv a barlangig, majd csorgás le a Pincefaluhoz. Újabb "életmentő" frissítést követően Piliscséven keresztül kellett fussunk a jó forró aszfalton (nem tudtuk már mi hiányzik), itt sikerült belepakolni  500m pluszt, ugyanis egy jó árnyas részen kocogtunk és nem vettük észre, hogy balra kéne letérni ott vezet tovább az OKT kékje Piliscsaba felé. Majd következett az első - nálam most inkább mentális - erőpróbája a távnak, mert elkezdődik az enyhén emelkedő süppedős homokos szakasz és reményeink dacára szinte teljesen száraz volt. Kissé már nyűgösen érkeztünk Gyurihoz frissíteni, itt megpróbálkoztam az addig ki sem bontott Milka csokival, de amint bekaptam éreztem, hogy a gyomrom nem fogja tolerálni így inkább kiköptem. Elbúcsúztunk azzal, hogy tali a célban, mi pedig a kéken haladtunk tovább az erdő és az utolsó emelkedő irányába. Na ez volt a másik elme próba azon a soha véget nem érő völgyön keresztül, amit már tempósan gyalogoltunk némi futómozgással tarkítva. Ezen a szegmensen Anett csúszott meg kissé és bizonyára én sem voltam jó partner a folyamatos mantrámmal, hogy mindjárt itt a kereszteződés és mennyi van még hátra a Nagy Szénás kódig. Végre elérkezett a P sáv emelkedője fel a Szénásra ahol Anett látványosan magára talált, én meg csak takarékban cammogtam visszagondolva a reggeli lefelé flow élményére. Az utolsó 5 kilométert fáradt lábaink dacára nagyon szépen hoztuk, így 11:40 perces idővel zártuk a napot és ezt a kört. 

A célban még a mókázás is belefért.

Nagyon elégedettek vagyunk ezzel az idővel, hiszen ahogy menet közben is beszéltük, egy ilyen meleg plusz fél órát hozzáad a teljesítéshez. A frissítést úgy érzem jól eltaláltam, jó volt a vizes kendő a fejemen és a fejtető folyamatos locsolása. A kompressziós szár felvétele is nagyon hasznos volt, ezt a továbbiakban is fogom alkalmazni 30 km felett, vagy nagy szintkülönbségü távok esetén. Amit észrevettem,hogy melegben többször veszek magamhoz táplálékot, ám ez a sótabletta, banán és gél kombinációjában ki is merül, tehát a jövőben is ezekre fogok tudni támaszkodni. 

Összegezve ezt a menetet megállapíthatom, hogy fizikailag és mentálisan is a helyemen voltam, jól frissítettem. Anettől megint tanultam, hogyan kell okosan beosztani az erőt és megválasztani azt a tempót amit végig tartani lehet. Köszönöm Neked ! 

Második, de mégis első Nagy Szénás köröm, 75 km, 2175 m szintemelkedés, 11.40.

Egy éve kezdtem bele a terepfutásba, mikor is szülinapomra beneveztem magam egymás után két félmaratoni távra. A teljesítménytúrázás világából idecsöppenve elsőre kicsit idegennek éreztem ezt a világot. Mindenki ismert mindenkit, beszélgettek együtt készülődtek, én meg csak álltam bambán és azon gondolkodtam mit is keresek itt. Egy év alatt sokminden megváltozott, fejlődtem és egyre komolyabb és keményebb versenyeken vettem részt, ezek nem csak kilométerben, hanem szintemelkedésben is emelték a lécet. Mikor elkezdtem terepfutni eszembe sem jutott, hogy a következő születésnapi ajándékom az Ultra Trail Hungary lesz és annak is az 54 kilométeres távja. 

Az UTH volt az idei célversenyem, mert eddig csak gyalogosan teljesítettem ekkora távot és szintemelkedést.  A Szentendre Trail-re keresztelt etap 54 km-t és 1800m szintemelkedést foglal magába, a teljesítésre adott szintidő pedig 10 óra. A pálya végigkalauzol mindket a Pilis és Visegrádi hegység legszebb és legkeményebb részein, rendesen megdolgoztatva a futókat. Ez az esemény mindig nagyon sok sportolót vonz, hangulata van és mindenki csak erről beszél már napokkal korábban. Ebben az évben mások lettek a körülmények, a verseny elmaradt, mindenki másról beszélt, másra fókuszált.....

Azonban nem akartam egy évet várni az élményre, ki akartam magam próbálni mire is lennék képes.  Igaz a versenykörülményeket nem tudtuk szimulálni, a pálya adott volt és Pünkösdhétfő napja ideálisnak bizonyult erre a próbára. Kísérőm, futótársam volt most is Anett , aki egy tapasztalt terepultrás - bár ő ezt a titulust szerényen visszautasítja mondván, hogy ő csak "egerészik az erdőben", de ezen a napon ismét kiderült, hogy nem egészen úgy van az. Tavaly decembere óta futunk együtt, mikor is a börzsönyi Vulkántúrát teljesítettük abban a havas saras erdőben, azóta sokat edzünk együtt és össze is barátkoztunk. 

A nagy nap reggelén, egészen pontosan 9 órakor már ott álltunk készenlétben Szentendre Duna korzóján. A viszonylag korai időpont -és az előző napi őszies időjárás- dacára nyárias melegnek nézhettünk elébe, aminek azért mindketten örültünk. Lajos forrásig Anettnek vissza kellett fognia, mert eléggé vitt a friss reggeli lendület. Hallgattam rá, hiszen mint mondta, Visegrád után jön a daráló. A forráshoz beszéltük meg az első frissítőpontot amit ki is használtunk, jólesett a kóla meg a csoki. 

Kilátás a Petőfi pihenőnél és a Gomba szikla

 A gyors frissítő után a Bükkös patak medréhez csorogtunk le, ahol hosszan szaladhattunk a csodálatos zöldellő erdőben egészen Pilisszentlászlóig, ahol újabb frissítést követően már az imádott Apátkúti völgyben folytattuk utunkat. Nagyon szeretem ezt a helyet. Elég sokat jártam erre mindkét irányból, ennek köszönhetően ismertem már minden kanyarulatát, minden kis kövét a patakban, így könnyedén szökkeltem, suhantam át rajta. Ezzel a fantasztikus élménnyel töltődve jutottunk el egészen Visegrádig, még a Fellegvárhoz kaptatás sem okozott komolyabb problémát. Jól éreztem magam.

Országos Kéken - valahol útközben

Aztán a 35-ik kilométernél elég makacs agónia ült a nyakamra, szóltam is Anettnek, hogy nem e túl korai még megzuhanni. Ő megnyugtatott, hogy csak az elme játéka az egész, mivel ekkora távra vagyok "kalibrálva" és most nem érti a fej miért megyünk tovább. A testem viszont bírni fogja. Valóban a lábaim vittek, viszont kezdődött a belső "cicaharc" miszerint mi a fenét keresek itt, francba az egész ultrafutással, eladom a Mátrabérc nevezésem is mert kevés vagyok, mint hóemberben a vérkeringés. Miután kifogytam az érvekből újra "tiszta fejjel" tudtam futni és élvezni a kilométereket, lefutottunk Pap rétre is, ahol most a lelkes önkéntesek bíztatását csak néhány kiránduló halk moraja helyettesítette. Majd elérkezett a Hétvályús forrás hírhedt siratófala, itt lassan de biztosan másztam felfelé, ezután jólesett Vöröskőn megpihenni és szétnézni. Az útvonal egyetlen számomra ismertlen szegmense a Nyerges hegy és az odavezető szinte függőleges újabb siratófala volt. Azt hittem soha nem érek fel....Ez meg is adta a nap kegyelemdöfését, teljesen szétestem, kimerűltem. A Skanzen volt az utolsó frissítőpontunk, gyors kortyok, utolsó harapás a banánba, nagy levegő és irány a cél. 

A Vöröskő tetején

 Gépies mozdulatokkal követtem Anetett, aki az utolsó méterekig bíztatott, megvárt ha kellett, ami nagyon jólesett, de reagálni már képtelen voltam. Nem néztem sehová, nem érdekelt semmi, csak raktam a lábaim egymás után...püff..püff..püff...hallgattam cipőm hangját az aszfalton és tudtam még menni kell. Néztem a macskaköveket, láttam Anett irányít itt most jobbra....célegyenes....megérkeztünk.

8:23 nál állt meg az óra....véget ért, megcsináltam. Iszonyú fáradt voltam és boldog. Nem jött ki hang a torkomon, csak öleltem Anetett ezzel kifejezve köszönetemet, hogy itt volt, itt van és végigcsinálta velem az első komolyabb terepultrámat. 

Köszönöm drága Férjemnek a támogatást, hogy eljött frissíteni, nagyon sokat számított a jelenléte.

Ez a futás nem csak egy hétvégi hosszú volt, olyan élményt és tapasztalást kaptam amiből tanulhatok, újabb igazolása annak, hogy ezt akarom csinálni, képes lehetek bármire és megmutatta, hogyan folytassam tovább. A hogyan tovább pedig azt hiszem a kilométerek kibővítése lesz, hogy a test mellett a szellem is erőre kapjon. Ősszel jön a Mátrabérc és én nyugodt szívvel akarok a rajtban állni tudván, hogy célba érek.

Az utóbbi hónapok másról sem szóltak, mint a "maradjotthon" kampány különböző formában történő agyunkba sulykolásáról és az ezzel kapcsolatos információk tengeréről, sűrűn vakargatva a fejünket, hogy vajon melyik hír a hír és melyik csupán "lájkvadász" kitaláció.  Természetesen a mozgás, helyzetünkben a futás kérdése, hogy márpedig mi aztán kimegyünk ha fene fenét eszik is, továbbra is kitölti a mindennapjainkat. Néha eszembe jutnak a versenyek, de mostanra annyira bele tudtam kényelmesedni a felkészülési időszakba, hogy nekem az ősz lett a szezon kezdete.

Szerencsés vagyok, hogy olyan családi hátterem van amibe puzzle darabkaként pontosan bele tudom illeszteni a futásaimat, amik egyre inkább az erdő felé veszik az irányt. Az elmúlt két hónapban nagyjából heti két-három alkalommal biztosan voltam terepfutni, ami egyébként a terveim szerint alakult. Elhatároztam ugyanis, hogy amint jön az óraátállítás és tovább lesz világos, délutánonként a terepet választom az aszfalt helyett. Aztán jött ez a bizonyos zárlat, azóta gyerekek itthon vannak, valamint Férjnek is több lett a szabadideje, ez pedig számomra az új lehetőségek tárházát nyitotta meg. Nem szeretem a közhelyeket meg az agyoncsépelt frázisokat, de most nagyon találó, hogy ha "Az élet citrommal kínál.....rendelj hozzá tequilát ! " Kikértem magamnak, hát meg is kaptam. 

Élvezem a terepes edzéseimet és azt, hogy a túrás évekből már nagyon sok ösvényt ismerek a Pilisben, így különösebb gond nélkül tudom összerakni a pályát, akár menet közben variálva rajta és ezen pályák emelkedőit a lehetőségekhez és az erőnlétemhez képest megkocogni/futni. Az első Pilis tető szerpentinje például még elég sétálós döcögős volt, a legutóbbi már szinte könnyed kocogás. Büszke vagyok magamra és a fejlődésemre, ám tisztában vagyok azzal, hogy  sok munka vár még rám és tudom azt is, hogy jó úton haladok. Talán ennek egyik jó visszaigazolása, hogy lett kedvenc emelkedőm. Bizony nekem, aki soha nem volt jóban a felfelékkel, mégis a  Bölcső hegy kedves kis köves hátát zártam legutóbb a szívembe. 

Kémény szikla csodás panorámája

A hétvégi hosszúim most úgy 30-32 kilométeresek, hol több, hol kevesebb szinttel, de ezeket igyekszem az aktuális erőnlétemhez képest a legjobban megfutni és emellett a tájban is gyönyörködni. Jelenleg 50 km az amit teljesíteni szeretnék, erre készülök, ehhez pedig elegendőnek érzem ezeket a távokat. Bevallom már megfordult a fejemben, hogy ki kéne tolni a határt például egy 75 kilométeres távval, de még nem érzem magamban a kellő elszántságot.

Legutóbbi két futásom most viszonylag kis szintkülönbségü kör volt, az egyik a Gödöllői dombságban - Gömbvillám nevezetű instant kör, illetve a Budaiban  a Mókus. Míg elöbbi 31 km és kb 650m szintet tartalmaz, addig utóbbinál a 25 km-re jut nagyjából ugyanennyi. Szeretem ezeket, mert jól futható pályák, azonban pont jól vannak elosztva a kocogni való emelkedők, úgyhogy gyorsaságuk mellett azért ezek is megdolgoztatják az izmokat. A tervem az volt, hogy egyenletes tempót tartva futok rajtuk végig és nagy megelégedésemre sikeresnek mondhatom mindkét edzésemet. 

Kis Szénás kör  - a Remete szurdok feletti sziklaperem

Tél elején még eléggé türelmetlen voltam a tempót illetően, de hallgattam a jó tanácsra és nem törődtem vele, hanem hagytam, hogy jöjjön magától. Ezzel nem csak az idegrendszeremet kíméltem meg de az izomzatom is meghálálja ezt a törődést, ugyanis január óta nem volt komolyabb húzódásos nyavajám. Gondosan végzem a nyújtásokat futás után, hengerezek legalább heti egy alkalommal és úgy veszem észre, hogy nem hiába a rájuk fordított idő. Elkezdtem szedni egy drogériában kapható porcerősítőt amit C vitaminnal is megspékeltek és már két hét után éreztem, hogy nem fáj a térdem alsó része egy bizonyos kilométer után, illetve mintha gyorsabban regenerálódnék. Kitaláltam, hogy összekötve a kellemest a hasznossal, elmegyek a Lajos forráshoz és onnan hozok finom friss vizet a családnak egy jó terepedzéssel egybekötve. Ezt kétféleképpen szoktam kivitelezni, az egyik egy 10 km-es hosszúságú a Bükkös patak mellett át a Sikárosi réten, Bölcső hegyre fel, majd le a piros négyzeten. Ennek a 13 kilométeres verziója, hogy a sárga + -en indulok a Hubertus kulcsozház felé, majd Kis -és Nagy Csikóvár, ezek után pedig visszafelé futom a kis kört. Nagyon élvezem ezeket a futásokat, mindig ad valami pluszt az erdő, és egészen más arca tud lenni ugyanannak a körnek csak attól, hogy ellenkezőleg futok rajta.

A zöldellő Sikárosi rét

Mostanság ez a  hurok elkezdett lazulni, de egyben szorulni is. Egyre több mindent helyeznek vissza a megszokott kerégvágásba, egyre több minden emlékeztet a "boldog békeidőkre". Ez nyilván pozitív, hiszen végre kilábalunk ebből az őrületből, a gyerekeim láthatják újra a barátaikat az oviban vagy a suliban/táborban. Visszatérhetünk a munka világába - szerencsés esetben  -egyre többen és ez jó eséllyel a világ talpra állását is jelenti. Szorul a hurok, hiszen mindezek kevesebb szabadidőt jelentenek. Maradnak a hétvégi hosszúk, meg a délutáni terepezések munka után, "rosszabb" esetben visszatérek az aszfaltra. 

Bárhogy is legyen, a jövőben is a megoldásokra törekszem, hiszen jön az ősz és vele együtt a Mátrabérc, ami most az idei célverseny lett az elmaradt UTH Szentendre trail helyébe lépve. Nagyon izgulok miatta, minden egyes edzésen megfutott emelkedőn ez lebeg elöttem. 

Nincs más hátra, előre !

Vagyunk ugyebár mi futók, terepesek, aszfaltosok és van a közösségi media, a tér, ahol megmutatjuk magunkat, eredményeinket, kicsit "megfürdünk" a többiek elismerő virtuális gratulációiban. Van aki saját oldalán teszi ezt, van aki célcsoportban és akad aki futós oldalát szerkeszti, valamint vannak akik márkanagykövetként állnak helyt.

Kiállva a reflektorfénybe sajnos elkerülhetetlen, hogy támadási felületet kínáljunk az arra váró/vágyó rétegnek. De kik is vagyunk mi futóbloggerek? Csak egy jólcsengő név, vagy egy jól felépített önmarketing? Korántsem. Emberek vagyunk tele vágyakkal, tervekkel, kemény munkával minden egyes eredményünk mögött. 

Múltkorában a szemem előtt zajlott egy ilyen "kóstolás" az egyik futós tematikájú csoportban, ahol a poszt írója azt a témát feszegette, hogy minek alapján kapnak egyes futók támogatást, holott nem tartoznak feltétlen az elitbe, míg azok akiknek komolyabb eredményük van nem részesülnek a jóból. Látszólag ártatlan felvetésére kisvártatva meg is jelentek a kommenthiénák és egyből húsba maróan kezdték kritizálni az "önhájpolókat", mert szerintük aki blogol vagy épp futós oldalt szerkeszt - nagy eredmények híján - az semmi több, mint egy rossz ripacs. 

Egyébként ez utóbbit én kaptam meg egy olyan személytől akitől a legkevésbé vártam, hátatfordítva és felrúgva egy három éves barátságot. De nem bánom, mert ahol egy ajtó becsukódik, kinyílik egy másik, esetemben mindjárt kettő - szívből remélem, hogy ez a két kis ajtóm sokáig tárva nyitva marad.

Szóval ezen személyek - a poszt írójával karöltve - konkrét támadást intéztek egy olyan terepultrás lányt kipécézve, aki egy építőipari cég felhívására futónagykövetnek jelentkezett - nem mellesleg egy neves táplálékkiegészítő hazai márkanagykövete is. Vitriolos megjegyzéseiket egymást túllicitálva köpték ki magukból, de nem láttak tovább a saját irigy szemellenzőjüknél, miszerint ez semmi többről nem szól, mint a magamutogatásról és önfényezésről, továbbá nem fért a fejükbe miért kell mindehol a porond közepén állni.

Mit gondolsz kedves olvasóm, felmerűlt bennük akár egy pillanatra is, hogy ez a sport népszerűsítéséért történik? A mozgás, a futás szeretetének közvetítése, emberek motiválása a cél, nem pedig a magamutogatás? Persze, hogy nem.

 Természetesen miután a "célszemély" közbelépett, feltéve a kérdést, hogy ismerik e őt személyesen, mit tudnak róla, az értelmi szerző gyorsan törölte az egész irományát, kiállítva magáról a bizonyítványt. És itt tényleg gondoljuk át a kérdést. Mit tudunk egymásról ? Látva a posztokat lájkolunk vagy épp irigykedünk legyen ez pozitív vagy negatív kisugárzású de eszünkbe sem jut megismerni a másikat, vagy legalább venni a fáradtságot, hogy a futó "mögé" nézzünk.  És ha már nem vesszük a fáradtságot, akkor honnan a fene nagy bátorság, hogy bántsunk olyanokat akik a lelkület is beleteszik ebbe a sportba?

Szerintem a kérdés költői....

Így vagyunk mi láthatatlan láthatók.