Az utóbbi napokban - kihasználva a korai világosságot - szerencsére többet tudtam futni, mind az otthoni betonkockák árnyékában, mind terepen. Ez nem csak a napok számában lett több, hanem kilométerben is. Hét elején rögtönöztem magamnak egy jó kis 14 kilis pályát a Pilisben, amit igazi "funrun"-ként éltem meg, ezért alig vártam, hogy újra erdőbe mehessek. 

Már indulása óta szemet vetettem a Turul Trail -nek elnevezett instant félmaratonra a Gerecsében. Személy szerint nagyon szeretem azt a környéket (na jó, a Vértest picit jobban) mert mindig eszembe juttatja, hogy ott kezdődött ez az egész szerelem. A Gerecse 50 teljesítménytúra volt az első.....a többi meg már történelem szokták mondani.

A kialakult helyzetet a javamra fordítva pénteken vágtam neki - Férj otthon volt, így a gyerekőcökre volt ki felügyeljen- remélve, hogy túl sok emberbe nem futok majd bele. Leparkoltam az új látogatoközpont elötti parkolóban, bepakoltam legújabb szerzeményembe, egy Aonijie 5l -es versenyzsákba, majd némi térképtöltögetés és Locusozás után meg is találtam a Rajt kódot, ami néhany méterrel lejjebb egy oszlopon ékeskedett. Órámon a trackkel nekiindultam az erdőnek a verőfényes kora délutánban, elsőként a piros sávon, majd hamarosan rátértem a piros kereszt jelzésre. Az út itt kellemesen hullámzik és mivel ezt kimondottam edzés jelleggel csináltam, igyekeztem a lehető legtöbb kis huplit megkocogni/futni. Hamarosan egy nagyon jól futható lejtőhöz érkeztem ami ismerős volt a Gerecse 50 útvonaláról, csak most visszafelé haladtam rajta könnyed robogásban. 

És ekkor jött elő az első buktatóm. Ugyanis gyanús lett, hogy sehol nincs még az első QR kód, de persze mindezt a lejtő végén konstatáltam. Ránéztem a Locusra és annyira csúnyán benéztem, hogy azt hittem elfutottam mellette. Mondom ez nem lehet igaz ! Oké, akkor hamár homár...vissza a mostmár kaptatóvá érett lefelémen, mind nézve a térképet, nehogy megint hibázzak. Szépen vissza másztam jó egy kilométert biztosan, mikor feltűnt a Locuson, hogy a pont egyre távolodik. Ekkor csaptam a homlokomra, hogy "te hülye állat ! végig visszafelé mentél !! " na jó, mondom szép lesz ez, akkor teperés újra lefelé. Na csak elérkezett a kód, egyébként szépen ki van ám táblázva, ezek után a kék sávon döcöghettem tovább egy enyhe emelkedőn.

Meg kell említenem, hogy ezzel majdhogynem párhuzamosan, csakhogy érezzem a törődést, az új kis zsákocskám - alias Aonijie - jobb oldalon a kulcscsontnál elkezdett dörzsölni. Ezt már nagyjából a második kilométernél kezdtem érezni és ekkor tudtam, hogy a sorsom mára megpecsételődött. Iszonyatosan zavart, majd később egyre fájdalmasabb lett, hiába igazgattam, húzogattam a pántokat, nem sok eredménnyel.

Az a bizonyos zsák

Beletörődve sorsomba haladtam tovább a következő pontig, igyekeztem kizárni a zavaró tényezőt, amit hol a szép és ismerős tájak, hol pedig a tűző napsütés is elősegített. De sajnos nem tartott túl sokáig a lendület, ugyanis a következő ellenőrző kódot megint kissé nehézkesen lőttem be....ma valahogy nagyon nem ment nekem ez a tájékozósdi. Sokszor megtorpantam, hogy kb mennyi lehet még - egyáltalán nem akartam túlfutni és megint visszamenni feleslegesen - és ezzel időt és lendületet is veszítettem. Persze teljesen alaptalan volt az aggodalmam, ahogy fentebb is írtam egyértelműen ki volt táblázva hol kell csekkolni.  Mivel az órám trackje szerint követtem az útvonalat, ezért Vértestolnán nem tudtam vizet venni a kék kútnál, mert a járvány miatt a helység szélére terelnek minket. Nagyon szomjas voltam......szidtam is magamat, hogyan lehetek ilyen balek, miből gondoltam, hogy a majdnem 20 C-ban elég a fél liter iso......fúh nagyon nem az én napon volt ez. Szerencsére tudtam vizet kérni - igaz kicsit felhigítva az isomat - és így nyugodtabban mehettem utamon. Egészen addig amíg újra el nem kapott a kétség, hogy oké itt a falu vége, de a térkép szerint kódnak is kéne lennie én meg sehol sem láttam nyomát se. Na gyors telefon a szervezőknek, több percig tartó telefonálgatás után - hol volt térerő hol nem - sikerült rájönnöm, hogy felmászok a piroson csekkolok, majd lejövök. Megmondom őszintén, ennél a pontnál nagyon tele lett a hócipőm az egésszel és alig vártam, hogy végre visszaérjek a kocsimhoz.

Az erdő csodálatos fényei a piroson már a cél felé

Ránézve az útjelző táblára, hogy "piros és Turul szobor" valahogy megkönnyebbülést éreztem, hogy nem lehet már túl sok a végéig. Ez a piros sáv egyszercsak elkezdett emelkedni, de már nem nagyon bántam, eszembe sem jutott megkocogni, inkább élveztem az erdő csendjét, csodáltam a fényeket. Majd az utolsó QR-hez érkezve ami sokat sejtetőn a "Siratófal alja" nevet kapta, nagy levegőt vettem és nekiláttam a fal meghódításának, bár inkább éreztem magam kornyadt zergének, mint hódítónak. Ezt az emelkedőt a Vadálló kövek egyik durván meredek és morzsalékos részéhez tudnám hasonlítani hozzátéve a "ne nézz fel, csak menj" szabályt. Iszonyatosan fáradt voltam már ennél a résznél, kínlódás volt minden egyes lépés, a kis fák törzseibe kapaszkodva húztam magam egyre feljebb, miközben reménykedtem, hogy a következő kanyarban már ott a vége. 

A Siratófal. 

Nagy megkönnyebbülésemre felértem, és megpróbáltam futómozgást imitálni. Csak az lebegett elöttem, hogy nemsokára itt a cél. Nem volt erőm kitérni a szoborhoz, csak mentem előre és hamarosan ismerős lett a helyszín. Innen indultam ! Elfutottam az oszlopig, hogy leolvassam a cél kódot. 13 perccel csúsztam ki a futós szintidőből, ami három óra ( nagyon baráti), de most ez sem izgatott. A célban a szervezőktől kaptam egy újabb telefonhívást, hogy minden rendben volt e, hogy éreztem magam. Ez nagyon kedves dolog volt, igazán jólesett. Az érmet a vírushelyzet miatt nem személyesen, hanem postán kapom majd meg. 

Összegezve : attól függetlenül, hogy nem ez volt életem futása, a pálya nagyon jó és élvezetes, szép helyeken halad, nem technikás de eléggé hullámzik ahhoz, hogy akár egy jó edzőkör is lehessen. 

Ezt a menetet most pályabejárásnak könyvelem el, hogy legközelebb már ismerősként köszönthessük egymást.

Szerintem mi nők pontosan tudjuk mi fán terem a cipővásárlás, mennyit tudunk nézelődni, próbálgatni, kezünkben forgatni a kiszemelt darabot (darabokat). Van mikor azonnal lecsapunk szívünk topánjára és van,hogy  hosszas mérlegelés előz meg egy beruházást.

Nos nálunk futócsajoknál sincs ez másképpen. Mondjuk most csak a magam nevében beszélhetek és fogok is, fókuszban pedig a Salomon XA Elevate GTX (gore-tex). 

Terepes körökben biztosan nem kell bemutatni ezt a márkát. Temérdek szín, forma és típus áll rendelkezésünkre, mégis mikor ott álltam a vásárlás küszöbén, bevallom elbizonytalanodtam mert árban elég húzósak kis barátaink. Mikor augusztusban a Tátrába készültünk szembesülnöm kellett a ténnyel, hogy lényegében az összes vízhatlan cipőmet és bakancsomat kinőttem. És egy magashegység nem viccel, főleg ha nyári esőről van szó. Bakancsot venni viszont eszem ágában sem volt, mivel már nyáron kilátásba helyeztem magamnak, hogy én  télen is futni és versenyezni fogok. Szóval mindenképpen olyan cipőt akartam ami vízhatlan - ez amúgy is "liblingem", hogy száraz legyen a lábam - és szó szerint is állja a sarat, valamint megfelelő csillapítással is rendelkezzen. Némi kutatómunka után rátaláltam a Salomon XA Elevate GTX verziójára. Elolvastam a teszteket, majd elmentem a boltba és még a tátrai nyaralásunk előtt akciósan (38.000) megvettem. 

Előttem sem ismeretlen ez a márka, túrázós éviemben egy ilyen túracipőben róttam a kilométereket. Azt meg kell hagyni, hogy a futócipőik is kényelmesek, jó a sarokcsillapítása, de mégis kicsit másképpen fut benne az ember. Nekem a Hoka-hoz szokott lábaim elsőre kicsit furának érezték ezt a keményebb talpkialakítást és a szűkebb kaptafát, de mivel az első pár teszkör a Tátrában túrázva, majd később itthon egy 30 km-en történt, viszonylag hamar hozzászoktak.

Osztrava nyereg felé menet - Magas Tátra

Odakint a hegyekben a talpa jól tapadt a köves, sziklás terepen és a felsőrész GTX membránja is jól kibirta a majd két órás esőt. Nagyon boldog voltam a beruházásommal, ám a szép hosszú és kellemesen meleg ősz miatt egy időre a szekrénybe került, hogy aztán október végén végre megkezdje az őszi/ téli szezont. Az első futós bemutatkozása Vértes Trail 30 km-es versenye volt, ahol végre alkalmam nyílt "rendes" körülmények között is felavatni. Kényelmes volt benne a futás, jól csillapított, az itt - ott saras pályán a talp pedig remekül tapadt. 

Sokan ellenérzéseket táplálnak a Gore-Tex membránnal szemben, arra hivatkozva, hogy nem szellőzik és ha belemegy a víz az nem jön ki és kvázi jól belefülled a láb. Nos, nekem ennél a cipőnél ilyen tapasztalatom nem volt, vagy inkább nem ennyire drámai. Volt olyan esetem, hogy beszakadt alattam a patak jege és bokáig merűltem, de kellemes meglepetésemre egy rövid időn belül "kifutottam" a vizet a cipőből. Csont száraz nem lett ugyan, de egy idő után már száraz foltok is megjelentek a felsőrészen.

Az igazi mélyreszántó tesztelésére a decemberi 40 kilométeres Vulkántúra adott kiváló alkalmat a Börzsöny hol havas, hol pedig saras latyakos terepén. Én maximálisan elégedett voltam a cipővel, mivel nem vittem hómacskát így a talp tapadására bíztam magam és nem is okozott csalódást. Kiválóan vette az akadályokat a vegyes terepen, jól tartott a letaposott hóban és a cuppanós - latyakos sárban egyaránt. Nyugodt szívvel rábíztam magamat a cipőre, bár elestem, de ez nem a cípő hibája. 

Első futóbevetésen a Vértesben

Egészen mostanáig, a tavaszi szezon beköszöntéig hordtam ezt a cipőt, legyen szó edzésről vagy versenyről.  Sacc/ kb 617 kilométert tettem bele, legutoljára a Pilis Trail 50 kilométerén volt rajtam ahol feltűnt, hogy nem csak nedves a zoknim, de konkrétan a lábfelem alatt keresztben átfolyik a víz ( nem nagyon érdekel, belelépek a pocsolyába, sárba ha kell). Nos miután szépen letakarítottam azzal kellett szembesülnöm, hogy az anyag a lépéshajlatban megadta magát, igaz csak felületi a sérülés, mégis elveszítette funkcióját a cipő.

Jól látható sérülések, elég rövid időn belül

Meglehetősen bosszantó a dolog, mert viszonylag rövid időn belül bekövetkezett, hogy konkrétan elfáradt az anyag. Nem hinném, hogy ág vagy kő szakíthatta ki - ha meg mégis, az külön fekete pont lenne, hiszen egy terepcipőről beszélünk. Persze most joggal kérdezhetnéd kedves olvasóm, hogy miért nem viszem vissza, érvényesítem a garanciát? Mert előre tudom mi lesz. Elküldik a gyártóhoz bevizsgáltatni, ahol majd jön a bicskanyitogató válasz, hogy nem használtam rendeltetésszerűen, nem megfelelő terepen, szóval kvázi az én hibám lesz, vagy egyszerűen még a boltban közlik, hogy erre nem jár garancia ( kérdem én akkor mire?)

Összességében ez egy kiváló cipő lenne ettől a márkától, de  nekem ez most csalódás. Ár/érték arányban többet vártam annak ellenére, hogy tisztában voltam azzal, ez egy tipikus Salomon "betegség" és idővel előjöhet (de azért mégsem 4 hónap használatot követően)

Zárómondatként valami olyasmi kellene írnom, hogy "fúhh ez a cipők cipője és mindenkinek csak ezt ajánlom" vagy éppen ennek ellenkezőjét. Nos, valahol a kettő között lavírozom, nem tudok teljes mellszélességgel állást foglalni egyik vagy másik vélemény mellett.  Az lesz majd, hogy  elviszem egy ügyes cipészhez aki megfoltozza és talán még a következő szezonban együtt futunk az erdők kacifántos útjain.

Most, hogy ilyen "vérzivataros" időket élünk - ugyebár nyakunkon ez a Coron 19 - és belátható időn belül minden versenyünk elmarad, bizony egy futónak ilyenkor összeszorul a ...hát minimum a gyomra.

Sokunk célversenyei landoltak a kukába, vagy éppen csúsztak nem is keveset, értem ezalatt például az Ultrabalatont, amit ugyan "csak" elhalasztottak októberre, de  vagyunk bizonyára nem kevesen akik az eredeti dátumra időzítették a formát. Nálam "szerencsére" (?) nem játszanak az aszfaltos bulik, mert én egyszerűen terepfüggő vagyok és a hétköznapok flaszteres futásait is igyekszem kitolni a közeli kis erdőbe ahányszor csak lehetséges.

Mit tud tenni ilyenkor egy futó ? Felöltözik, kimegy és lefutja. Így vagy úgy de megtalálja a módját, hogy edzésben maradjon. Egyenlőre még a kezünkre - vagyis inkább a lábunk alá - játszik ez a homeoffice. Megyek amíg lehet, hiszen nekem is van (volt) célversenyem, méghozzá az UTH 50-es távja, ami nagy valószínűséggel a többi sorsára fog jutni. DE ! Egy dolgot semmiképpen nem teszek. Nem pánikolok, nem esem kétségbe, hanem minden élethelyzetben igyekszem megtalálni a pozitívat, a lehetőséget. Azért megyek ki a déli 20 C-ban frissítés nélkül futni akár 13 - 14 kilométert, hogy felkészítsem a szervezetem arra, ha majd egy nyárias melegben kell helytállnia, már ne legyenek mélypontok. Feltöltődöm D vitaminnal, ami plusz ellenállóságot biztosít. Igen, rohadtul kellemetlen már féltávtól a kiszáradt számat nyalogatni, majd később a  patakban pancsoló kacsákat irigyelni, de biztos vagyok abban, a munka megtérül.

Megtérül majd ősszel, hiszen a Mátrabérc, Vadrózsa, Vadlán és a Piros 85 ( szigorúan teljesítménytúrázva) már ott figyelnek a naptárban várva a beteljesülést. De most a mának élek, mindig csak egy napra előre gondolkodom, miközben derekasan próbálok helyt állni anyaként itthon. Leckézni a nagylánnyal, bolondozni a kicsivel vagy éppen mindezt egyszerre. De igyekszem megtalálni az egyensúlyt, amiben a futás az egyik társam, a másik pedig nem más mint drága Férjem, akinek támogatásával meg tudom valósítani önmagam. Hálás vagyok mindezért....!

Nincs más hátra előre ! 

Az utolsó leheletig....

Ez a hétvége sem telt esemény nélkül, hiszen alig hevertem ki a vasárnapi Hello Pap-rét kemény pályáját, máris Piliscsabán találtam magam a Pilis Trail 8 kilátás rajtjára várva.

A két verseny közötti napokban mindössze egy alkalommal voltam futni, amolyan izomátmozgató jelleggel és többre  nem is nagyon vágyott a szervezetem, csupán néhány nyújtást tudhattam magaménak. Erre a 8 kilátásra mint felkészítő edzőversenyre gondoltam így az UTH Szentendre Trail előtt. Mivel szintidőt nem határoztak meg, ezért a tisztes helytállást tűztem ki célul futókirándulásba burkolva.

A versenyközpontnak helyt adó focipályán már reggel 7-kor gyülekeztek a futók, majd egy kissebb pályán Péter Mátyás gyógytornász tartott szakszerű bemelegítést, hogy biztosan minden rendben menjen. Szerintem rajta aztán nem múlott semmi.

Az első kilátó - és egyben ellenőrző pont a Jenga torony volt, ahová jó lendülettel érkeztem fel. Már méterekről üdvözölt Dani, akinek kérdésére, hogy "Múlt héten nem volt elég?"  ekkor még nevetve nemmel feleltem, később ezt át kellett értékelnem. Az első frissítőig - ami emlékeim szerint 10 km tájékán lehetett - egyenletesen és jó ütemben haladtam. Itt utolért egy versenytárs Éva, akivel a táv több mint felén együtt haladtunk, ő is ugyanabban a tempóban mozgott és közben jól elbeszélgettünk, másztuk az emelkedőket futottunk lejtőkön és élveztük a pályát, a szép vidéket, mert nem csak sarat, de látnivalót is tartogatott nekünk ez a pálya.

A Jenga torony

Nagyjából a 18-ik kilométer után a Kék sávon felfelé menetelve a Kétágú hegy irányába, elkapott egy elég erőteljes szétesés. Nem szépítem, nagyon csúnyán megzuhantam de úgy, hogy "idegből" tettem egyik lábamat a másik után, közben saját magam szidtam amiért egyáltalán beneveztem erre a versenyre. "Többet biztosan nem jövök ! " fogadkoztam és mire kifogytam az öncséplésből már újra szintgörbén haladtunk. Mikor hátranéztem versenytársnő kedvesen mosolygva megerősített, hogy a mozgásom hűen tükrözte állapotomat és ezen jót derültünk.

Pazar kilátás valahol útközben

A Sasfészek kulcsosházhoz felérve elfogyott az isom és a vizem, szerencsére alig egy kilométer volt hátra a következő asztalig, ráadásul lefelé haladtunk, így mondtam "hazárdírozok" és elviszem magam a pontig. Nagyon hálás tud lenni egy frissítőpontnál, ha van bekevert iso ! Ezt ki is használtam mert sokkal gyorsabb és kényelmesebb, mintha ott kellett volna egy újabb adagot elkészítenem. Ez már a féltáv, nyugtáztuk és kezdtük meg a  lecsorgást Pilisszentlélekre, ami után újabb emelkedő sorozat várt egészen a Fekete kövekig.  Ezen és a Zöld sáv egy végtelennek tűnő saras-pocsolyás szakasza után igazi megváltás volt, hogy a Boldog Özséb kilátóig az aszfaltra tereltek minket.

Pilis tetőt követően már magam folytattam utamat, a sokáig lefelé futás igazán pihentető volt, hamar el is érkezett az utolsó frissítőpont, ahol újra feltankoltam. Nemsokára egy nagyon vagány völgyben találtam magam egyre várva a beígért "siratófalat", mert ha annak vége akkor már csak egy-két kilométer és itt a cél. Eljött a várt pillanat, lelkiekben egy Hétvályúsra hajazó emelkedőre készítettem magam, de a fele sem volt szerencsére és  fáradt lábaim ellenére viszonylag könnyedén értem a tetejére.

A célig ugyanaz az aszfaltút vezetett mint reggel, de most valahogy háromszor olyan hosszúnak tűnt. Egy kanyar, majd az utolsó és bent vagyok a célban.

Boldog elégedettséggel nézem a szép és igényes érmet amit kaptam mert sikerült a 7:29-es időmmel  kihoznom magamból a maximumot, úgy gondolom elég jól kezeltem a fáradtságot és megfelelő volt az erőbeosztásom.

Jutalom a nap végén

Annak ellenére, hogy menet közben fogadkoztam soha többet nem jövök, jövőre is beterveztem ezt az eseményt, mert nagyon családias hangulatu és jól szervezett, a pálya pedig ami 50 km-t és 1.800 m szintet tartalmazott,  a Pilis legszebb részeire kalauzolja résztvevőit.

Minden csoda három napig tart, tartja a régi közmondás. Azonban a Magas Tátra gyönyörűséges vonulataira ez egyáltalán nem igaz. Immáron 7  éve, hogy kijárunk túrázni télen és nyáron, nem számít ha esik ha fúj. Kezdetben csak férjem és én túrázgattunk útjain, de az utóbbi három évben már lányunk is csatlakozott hozzánk.

Idén február közepére esett a három napos téli kiruccanásunk. Kisöcsit nagyiéknál hagytuk, majd a szokott útvonalon - amit már fejből tudunk - autókáztunk a cél felé. Most nem az Új Tátrafüreden (Novy Smokovec) lévő szállás volt az elsődleges, hanem a Csorba tó, azon túl is a Fátyol vízeséshez (Vodopad Skok) terveztük az első fél napos kirándulást. Reményeink dacára borús időjárás fogadott, de nem csüggedtünk, nekivágtunk a Csorba tó parkolójától induló Sárga jelzésen. Otthon még egészen enyhe időben indultunk és ehhez öltöztünk, kiérve már előkerült a sapka sál túrabakancs triója. A zsákban ott lapult a hómacska is, ám erre az eszközre ezen a napon nem volt szükség.

Kezdetben fenyves erdőn át hullámzik az ösvény, itt hógolyózással és lányom édesség igényének kielégítésével teltek a méterek. Majd kis idő múlva nyílt terepre érkeztünk, ahol a hegyek látványa és a jeges szél kontrasztja uralkodott.

A Sárga sávon a vízesés felé

Mivel az előző néhány napban friss hóréteg hullott, ez kissé megnehezítette haladásunkat, de sem ez, sem pedig a barátságtalan időjárás nem szegte kedvünket. Lassan, de egyenletesen haladtunk, bár továbbra is fárasztott bennünket a friss hó, ráadásul kevesen járhattak arrafelé, mert kitaposva sem volt igazán. Nem sokkal a cél előtt, úgy döntöttünk megállunk, hiszen a párás, kissé ködös levegőben semmit sem láttunk a vízesésből.

A befagyott Fátyol vízesés (2016.február)

Így hát visszafordultunk és ugyanazon az útvonalon haladtunk a Csorba tó (Strbske Pleso) irányába.  Ez a túra egy 8,5 km-es 360 m szintemelkedést tartalmazott, ettől jól megéhezve ültünk autóba és egyből az Ó Tátrafüreden (Stary Smokovec) található Koliba Kamzík-ba vettük az irányt, ahol igazán autentikus szlovák ételeket lehet fogyasztani baráti árakon.

Telelésünk másnapjára a Kis Tarpataki Völgyet (Malá Studená dolina) és a 2.015 méteren álló Téry házat szemeltük ki. Lánykánk tavaly augusztusban már járt erre, akkor nagyon élvezte a sziklás köves terepet, most azonban a hóval borított tájban gyönyörködhetett. Sok édességet, túrabotot és a hómacskákat is elpakoltuk a zsákokba, mert ezen a kiránduláson szükség lesz rájuk. A Ó Tátrafüredről induló lanovkával (aktuális árak a vt.sk oldalon) mentünk fel Tarajkára (Hreibenok), ahol idén is megcsodáltuk a jégszobrokat és a nagy jégtemplomot, amit most a tragikus sorsú Notre Dame -ról mintáztak. 

 A jégbe zárt Notre Dame

Szikrázó napsütésben és vakítóan kék éggel fejünk felett kezdtük meg utunkat, de hamarosan meg is álltunk, mert olyan melegünk lett, hogy lekerült rólunk a  kabát, sapka és kesztyű is. A hómacskát viszont feltettük, mert ez egy elég népszerű útvonal és szinte tükörsimára volt egyengetve az ösvény. Szépen egyenletesen haladtunk és nagyjából fél óra sétát követően elérkeztünk a Zamkovszki menedékházhoz, ahol megpihentünk néhány percre. Kiérve az erdőből tárult elénk a Kis Tarpataki völgy mesés panorámája, amit azt hiszem soha nem lehet megunni. Nagylány is boldogan csodálta a hegyeket, közben azért töltötte magába az "üzemanyagot" ami kekszet, banánt, és csokit takart. 

Kis Tarpataki Völgy 

Télen máshol vezetik az utat, mint nyáron, ezért most a völgy közepébe ereszkedtünk le, lényegében a patakon sétálva közelítettük meg a túra egyetlen ám annál keményebb emelkedőjét. Lánykánk nagyon izgatott lett, hogy dombot mászhat, de figyelmeztettük, hogy azért nem lesz olyan egyszerű. A viszonylag népes látogatottság ellenére a hó ezen az emelkedőn eléggé porhanyós, kissé süppedős maradt, így a hóláncokat megigazítva és nagy levegőt véve megkezdük a kaptató meghódítását.

A ház előtti emelkedő, jólesik megállni és nézelődni

Meg kell mondanom végtelen hosszúnak tűnt most is ez a domb, szegény lányból ki is vette az erőt rendesen.  Mivel nem siettünk meg tudtuk őt nyugtatni, hogy szépen ráérősen másszon, meg meg állva, pihegve. Ennek ellenére eléggé elcsigázottan ért fel a házhoz, mint mondta elfáradtak a lábai és már nagyon éhes. Nos ezzel nem volt egyedül, így bementünk és leültünk enni. Tudni kell, hogy ide emberi erővel kerülnek fel az ételek italok, nyersanyagok. Helyi serpák viszik fel, olykor 100-150 kg-ot is cipelve hátukon.  Miután elfogyasztottuk finom ebédünket, ami főtt virsli, sültkolbász, palacsinta menüsort takarta, megkezdtük az ereszkedést, ami sokkal gyorsabb és vidámabb köntösben telt, mint felfelé.

Téry ház

Nem csak azért volt ez vidámabb, mert lefelé könnyebb, hanem mert apa és a nagylány valamiért folytonos késztetést éreznek ilyenkor a gatyaféken való lecsúszásra. Most sem volt ez másképpen. Nekiültek és úgy eltűntek a szemem elöl, hogy mire kettőt pislantottam már apró kis pontok voltak a domb aljában. Természetesen én sem akartam kimaradni a jóból, úgyhogy csatlakoztam a családomhoz, mosolyt csalva ezzel a felfelé igyekvők arcára. Szépen visszabattyogtunk Tarajkára, ahol a kisvonattal lezötyögtünk Ó Tátrafüredre. Erre a napra úgy 12,5 kilométer és 791 m szintemelkedést raktunk lábainkba. Jólesett a forró zuhany és a finom vacsi.

 Utolsó egésznapos kalandunkat a Lengyel Öt tó Völgyébe ( Dolina Pieciu Stawów Polskich ) terveztük, bíztunk a napsütésben, ám nem volt teljesen felhőtlen az ég. Korán keltünk és indultunk, hiszen az utóbbi évek tapasztalatai azt sugallták, hogy várhatóan sokan lesznek és úgy emlékeztünk, hogy a szállástól a Biela Voda parkolóig egy órás autóút vár majd ránk. Nos csúfosan ránk cáfoltak, ugyanis a Novy Smokovec - Biela Voda parkoló mindösszesen 30-35 percet vett igénybe, tömeg sehol, így kicsit korán és fázósan szálltunk ki a kocsiból. Ez a völgy egyébként mindig nagyon hideg még nyáron is, így célszerű rétegesen öltözni. A parkolásért és a Nemzeti Park területére történő belépésért is fizetni kell, elöbbinél kissé kijött a szemünk, mint a csigának, hiszen potom 10 Euro-t gomboltak le az egésznapos tartózkodásért - augusztusban még 6 Eur-ból megúsztuk. 

Egy viszonylag rövid ( kb 3 km-es) aszfaltos - most hó borította - szakaszt követően elértük a kiindulási pontot ahol ismét felszereltük a hóláncokat és kézbe vettük a túrabotokat, mert egy elég meredek kaptatóval indít ez menet, de sokáig nem kell szuszogni ugyanis ezt követően hosszabban szintgörbén vezet a Zöld sáv ösvénye.  Itt is fenyvesek és patak szegélyezi az utat, ezen gyalogoltunk úgy jó egy órát mikor elértük a kedvenc kis kunyhónkat, ami inkább esőbeállóként funkiconál, de itt mindig megállunk pihenni és enni néhány falatot. 

A kedvenc kis kunyhó, innen még egy óra a cél.

Tele hassal folytattuk tovább utunkat, lánykánk már kezdett fáradni, bár ez inkább az unatkozásának jelei voltak, már unta az erdőt, jobban szereti a nyílt területet ahol láthatja a hegyeket. Erre olyan sokat nem is kellett várni, hiszen néhány kanyart követően kiértünk az erdőből és elérkeztünk a mai napra tartogatott mászni való emelkedőhöz. Hómacskáink a bakancsokon voltak, csak a túrabotokat kellett ismét elővenni, mert itt is szükség van rájuk. A hó állaga sajnos itt még kevésbé kedvezett a felfelé haladásnak, vizes csúszóg állaga nem könnyítette meg a dolgunkat. 

Lengyel Öt tó Völgye

Ám felérve az elénk táruló gyönyörű panoráma minden szenvedésért kárpótol, ezt a látványt én soha nem fogom megunni. Csajszink a tavalyi évben már járt itt, a kaptatót most megszenvedte ugyan, de felérkezve a látványnak ő is nagyon örült, bár jobban vágyott egy kiadós ebédre, amit meg tudtunk érteni. Itt érdemes megkóstolni azt a lengyel specialitást amit szarlotkának neveznek, leginkább az almáspitére hasonlít. Most sem hagytuk ki. 

A hólepte menedékház

Azt még érdemes tudni, hogy lengyel barátainknál nem szokás a lengyelen kívül más nyelven kiírni a menüsort,  (meg nagyon mást sem) így miután hosszasan  bámultam és értelmezni próbáltam a kiírtakat, elkaptam egy helyi erőt, hogy legyen segítségemre a fordításban és így már könnyedén tudtam rendelni. Jóllakottan és kipihenve még járkáltunk egy keveset a völgyben, majd megindultunk visszafelé.  Ugye mondanom sem kell, hogy a lányzó már alig várta, hogy a lejtőn lecsúszhasson, így a tegnapi ereszkedést megismételve jöhetett a gatyafék parti. Én most úgy döntöttem ezt kihagyom és inkább legyalogoltam rajta. Mire visszaértünk az erdős részre kisütött a nap és eltűntek a felhők. Már kezdett kissé sötétedni, mire kellemesen elfáradva visszaérkeztünk a kocsihoz, hiszen majd 17 kilométert és 870 m szintemelkedést tudhattunk magunk mögött. 

A Magas Tátra számomra egy olyan hely a világban ahová szinte hazaérkezem, sok ösvényét ismerem már, de számtalan még felfedezésre vár.  Mert ha hívnak a hegyek nekem mennem kell !

Ez a nap azért korántsem volt ennyire komoly, mint amit a cím sugall, de ezt mindjárt elmesélem.

Napra pontosan egy hónapja versenyeztem utoljára és meg kell mondanom, már eléggé ki voltam éhezve egy jó kis közösségi élményre. Férjem megint velem tartott előbb mint szervező, később mint futó/túrázó mászta meg a Vörös követ. Ennek köszönhetően már reggel hétkor ott posztoltam Leányfalun a rajtban, nagy örömömre kedves ismerősökkel találkozhattam és beszélgettem, mint Anett és Noémi, akik a Hello Fellegvár távját készültek maguk alá gyűrni.

Készülődésem eléggé szerencsétlenkedőre sikeredett, elsőként nem találtam azt a technikai pólót amit fel akartam venni, így az aláöltözetre a szél/esődzsekit dobtam fel, mondván majd alakítok menet közben az outfitten. Természetesen már az első emelkedőn megszabadultam tőle. A második alakításom a rajt előtt három perccel történt, mikor eszembe jutott, hogy a sótabletták a ruhatárban vannak. Na, hatalmas sprint befelé, közben szidom magam, hogy lehetek ennyire amatőr, de sikerült visszaérnem és nyugodtan számolhattam vissza a másodperceket.

A rajtoltatás maga is egy külön élmény volt. A hangszóróból Radnóti Miklós Nem tudhatom című versények első sorai hangzottak el - nekem kedvenc versem - és a szpíker ehhez még profi módon tudott hozzátenni olyan magasztos hangulatot, amitől megcsordult a szív és libabőrös lett a kar. Ettől és talán a kávés gélemtől szárnyakat kapva futottam emelkedőkön, saras pocsolyákon át könnyedén, mintha  ez lenne a világon a  legtermészetesebb. Kisvártatva elkezdett esni az eső, de amolyan szitálós formában. Ekkor egy hosszabb aszfaltos szegmensén voltunk a pályának, gondoltam is rá, hogy micsoda mázli, hogy épp nem a felázott földben tocsog a lábunk. Mire eljutottam oda, hogy talán felveszem az esőkabátot, már kezdett pislákolni a napfény, derülni az ég, én pedig megnyugodtam, hogy ezt is megúsztuk nem lesz még nagyobb a dagonya. Egyébként sokkal rosszabbra számítottam sár szempontból mint amit kaptunk, de azért jó, hogy rajtam volt a kamásli. 

Lendületesen és jó kedvvel érkeztem a táv feléhez a Visegrádi kapuhoz, itt Csipi és Györgyi várták a futókat egy gyors chip ellenőrzéssel és néhány hangulatjavító poénnal. Utóbbival "felszerelkezve" gyűrtem tovább a távot, átkeltem a vagány a Kalicsa szurdokon amit nagyon élveztem, az azt követő Z sávot már kevésbé. Ez az emelkedő ami egészen S sávig megy fel eléggé kivette az erőmet, a Sárga lefeléje viszont egészen a frissítőpontig úgy kellett  - stilszerűen szólva - mint egy tasak zselé. A frissítőpontokon - Pap réten és Nyulason - igazi terülj asztalkám várta az éhes sporikat, én is feltankoltam kólával és banánnal, utóbbinál még gumicukrot is vittem, hogy kellő energiával vághassak neki a Hétvályús forrás híres-hírhedt emelkedőjének, ami kiérdemelte a Siratófal becenevet is. Annyi előnye van ennek az emelkedőnek, hogy kiálló gyökerein szinte lépcsőzve lehet haladni, ezzel megkönnyítve a felmászást, de így is meg-meg álltam szuszogni és "alibi"-fotózni. Itt nagy meglepetésemre a hosszabb táv női győztese Janek Noémi ért utol bennünket és mint pók a falon mászott fel és tűnt tova.

A Hétvályús forrás emelkedője

 Ekkor észrevettem az egyik fiú sporttársat akivel táv közben már futottunk hol együtt hol külön, de most láttam rajta, hogy valami nagyon nem oké, ahogy egy rönkön ült és maga elé meredt. Mint kiderült megszédült. Adtam neki két sótablettát, hogy most azonnal vegye be, max tíz perc és jobban lesz, majd remélve a legjobbakat ( a célba már fültől fülig mosollyal érkezett, és nagyon hálás volt a segítségért) másztam a Vörös kő irányába tovább, ahol rövid pihit követően az imádott lefelé robogásom következhetett egészen a célig. Itt belefutottam Férjembe, aki felfelé haladt, gyors üdvözlés és újra átengedtem magam a lefelé flow élményének. 

A Vörös kő tetején

Fent a csúcson még hármassal kezdődött az időm, így szedtem a lábam ahogy csak bírtam, de ehhez túlságosan messze volt a cél. Végül 4.02-es idővel érkeztem be amivel elégedett vagyok, hiszen 28 km -ert és 1116 m szintemelkedést tudhatok magam mögött. Sikerült egyenletes 6-6,5-es tempót tartanom - ebbe ugyan nem tartozik bele az emelkedők meggyaloglása - ami a jövőre nézve szintén bíztató lehet. Ha a testem nem is - most szerencsére megúsztam esés nélkül - de a lábaim e földbe süppedtek, kiélvezve ennek a 4 órának minden percét.

A robogás flow-ja a Vörös kő aljában

A Hello Trails-nek pedig jár az elismerés a profi szervezésért, egy újabb színfolt lett a hazai terepversenyek palettáján. Jövőre Veletek ugyanitt !

Egészen közel itt a Budaiban van ez a Mókus kör, na nem kis állatkák futkosnak körbe körbe, hanem egy 25 kilométeres 600m+ szintü kis móka ez itt a Dunán túlon.

Ez a pálya az instant körök egyre népesebb családjába tartozik és Qr kódok leolvasásával igazolható a teljesítés. Szépjuhászné büfétől indulunk és érkezünk majd meg, érintve Nagykovácsit, a Csergezán Pál kilátót és járatlan - számomra izgalmas és érdekes- ösvényeket.

Legelső köröm még december végén volt és jelesebb kisérőm nem is akadhatott volna mint Janek Noémi terepfutó, aki az élvonalba tartozik, számos verseny győztese. Ő már előző hétvégén körbefutotta a pályát és neki ennyi elég is, hogy memorizálja. Egészen hihetetlen...szerintem Locus map van valahol a fejébe építve. Együtt nagyon jót futottunk, bár nekem kicsit gyors volt a tempó itt ott, el is fáradtam a végére, de nagyot hajrázva sikerült 2:59 et futnom.

Második futós körömnek úgy indultam neki, hogy lesz ahogy lesz. Az előző heti Tajga Trail szintes és saras pályája után csak "tiszta" futásra vágytam. Korán reggel már kint voltam a Szepjuhászné büfénél, hogy délután apa és a nagylány még tekereghessenek egyet a Pilisben. Mivel a pálya eleje jóformán szintgörbén halad, így jó tempót tudtam magamnak diktálni. A jó tempó itt egy 5,5 pace-t takar, ezzel nagyon elégedett voltam. Úgy voltam vele, ha megfutom a decemberit már kiralyság van. Vittek is a lábaim, persze volt olyan emelkedő amit meggyalogoltam, főleg a Csergezán Pál kilátóhoz. 

A második qr kód környékén

Nagykovácsiba egy elég lendületesen megfutható lejtő visz be végén aszfalttal, gyors qr csekkolás, majd a templom mellett elhaladva fordultam rá a Z sávra, majd a zöld háromszögre. A vártál jobban sikerült ezt a szakaszt megfutni. A zöld háromszög számomra csak belesétálva kivitelezhető, de szakaszosan futást is tartalmazott. Felérve reménykedtem, hogy megláthatom a Tátrát, de ezt az élmenyt most nem kaptam meg. Természetesen fel kellett mászni a tetejébe, hogy újabb qr kóddal csekkoljak. 

Kilátás a Csergezán Pál tetejéből

 Itt magamhoz vettem némi zselét frissítésnek, majd ismerős úton folytattam tovább, ugyanis a kis Szénáson errefelé jövünk fel. Itt is lendületesen haladtam, egyrészt mert ismertem az utat, másreszt pedig ismét lejtőn voltam. Van egy része ennek a körnek amit mindenképpen megnézek nyáron. Sárga kereszten egy fás erdős rész, utána következik a kék kereszt ami egy kevésbe járt ösvény keresztbe dőlt fákkal. Jó kis terepfutó játszótér. Ezt követően megint kellemes lefelé robogás várt amit széles vigyorral az arcomon abszolváltam a kellemesen melegecske napsütésben. Az utolsó kód leolvasása után kisvártatva újra ismerős szakaszhoz értem, innen már közel a cél. Mivel csak egy zselé volt bennem meg némi sótabi, ezért így 2 km-el a vége előtt már vártam a célt. Összekaptam magam és csak futottam, futottam már a finom palacsintát érezve a számban. A hajrázás most sem maradt hálátlan, egyéni legjobbat futottam ami 2:53-at jelentett. 

Ezt a kört jó szívvel ajánlom mindenkinek a kezdő terepeseknek éppúgy, mint a rutinos zergéknek. Kellemes, jól futható és követhető pályavezetés, érdekes és ritkán látogatott részeivel pedig ínyencségeket is tartogat.

Az egész történet valahol ott kezdődik, hogy 10 évesen kajakozni kezdtem. A Dunán edzettünk és versenyeztünk tavasztól őszig, télen pedig leginkább a kondi és a futás alkotta az alapozást. Ezen belül is a szombatonkénti hegyifutások tették fel a hétre és az i-re a pontot. Ezeket - akkor még - tiszta szívből utáltam. Nem voltam jó futó, sőt kifejezetten szarul ment a futás.  Mégis most érzem ennek a 12 évnek a sok jótékony hatását, hiszen az izom nem felejt - mondá vala drága jó Laci bácsi, kedvenc edzőm. 

Azóta - stilszerűen szólva - sok víz lefolyt a Dunán, drága Férjemmel megismerkedvén bevezetett a túrázás világába, amiből átnyergeltünk a teljesítménytúrára, majd kb egy évvel ezelőtt - 2019 májusában - engem beszippantott a terepfutás. A teljesítménytúrázásnak - továbbiakban TT - szintén rengeteget köszönhetek, megtanultam mozogni az erdőben, patakon átkelni, köveken szökkenni. A mai napig szeretem, mikor kicsit elég a futásból - mert bizony van ilyen - jólesik lelassúlni és csak úgy bámulni a tájat.

És hogy mikor kezdtem futni ? Ha belegondolok akkor van már 5 éve. Mikor a második gyerkőcöm megszületett és kb 6 hónapos lehetett, mikor úgy döntöttem ledolgozom a babahájat. Először babakocsit toltam magam előtt és max 5 km-re voltam képes. Majd szépen fokozatosan építkeztem, egyre többet és többet bírtam futni, immáron babakocsi nélkül. Egy ideig a TT keresztedzéseként funkcionáltak ezek a kilométerek, mára már tudatosan készülök egy egy versenyre.

Nos, kezdésnek talán ennyi is megteszi. Folytatása következik :-)