Első fejezet : A vattába csomagolt acéltű

 Miután megírtam előző blogbejegyzésemet a sérülésem egyre kilátástalanabb helyzetéről, nagyon sok pozitív visszajelzést kaptam, valamint jótanácsokat kihez forduljak, ha továbbra is ez vagy az a bajom fennáll és ezek az energiák lendítettek engem előre. Mert beláttam - és volt időm gondolkozni - ha én tovább akarok lépni és ki akarom magam kaparni a szarból, bizony előre kell nézni, ám nem mindegy hogyan. 

Egy kedves futóismerős korábban már mesélt nekem a CHI Running techinkáról, amit ő már közel 3 éve gyakorol és elmondása szerint sem neki, sem párjának nem volt azóta futásból adódó sérülése. Jómagam már tavaly elkezdtem nézegetni mi fán terem ez a tanfolyam és technika, de az akkori helyzet nem tette lehetővé a részvételt. Azonban létezik hozzá egy könyv mely képekkel és rajzokkal illusztrálja és részletesen leírja ennek a gyakorlatát. Nos, én megvettem ezt a könyvet és mondhatni egy éve érzésre gyakoroltam ezt a futóstílust. A tanfolyam maga egésznapos és egy triatlon világbajnok - Malatinszky Szofi - tartja, aki maga is számtalan töréses sérülés után tért vissza a sportba. (A Chi Running Hungary Facebook oldalán lehet tájékozódni, illetve elolvasni Szofi sérüléses kálváriáját)  Dióhéjban a Chifutásról : Ezt a szemléletet egy amerikai ultrafutó - Danny Dreyer - hozta köztudatba és kezdte el egyre szélesebb körben oktatni. Attól, hogy benne van a nevében a "Chi" még nem kell valami távolkeleti hókuszpókuszra gondolni. Maga a technika nem újkeletü, ugyenzt láthatjuk kenyai, vagy etióp futóknál - videós anyagot is találhatunk a Youtube-on -  viszont ahogyan nekünk ezt átadják, na ott kell keresni a Chi -t, de inkább mint szemléletet. Itt jön a képbe a "vattába csomagolt acéltű"  elve, miszerint a felsőtestünk egy feszes tartóelem = acéltű, a karok és lábak ezzel szemben lazák és könnyedén mozognak = vatta kihasználva a szembejövő út lendületét.  Mint említettem technikailag nincs újdonság, középtalpra érkezést preferál valamint, hogy sose lépjünk a testközépvonal elé.

 Szerencsére hamar ráéreztem erre a technikára - ennek ellenére még folyamatos gyakorlást és odafigyelést igényel - ami azonban nekem keményebb dió lesz az a lépésszám. Papírforma szerint az ideális lépésfrekvencia az 180/perc, ezzel szemben az enyém elég harmatos mindössze 163 átlagosan - természetesen síkon értendőek ezek a számok (arról egyébként halovány fogalmam sincs, hogy ezt terepre miként lehet átültetni).  A tanfolyamon digitális metronómot használt Szofi ( ezt bármelyik hangszerboltban be lehet szerezni) ott elsőre elég furcsa volt lekövetni a számomra "lábkapkodós" tempót (ami "csak" 173 volt ), ám itthon letöltöttem egy telefonos appot és egyik nap 170-es ütemre állítva futottam az 5 km-es adagomat. Kellemes meglepetésre könnyen rá tudtam hangolódni, kezdésnek a közeli park rekortánján köröztem, majd kimentem az "utcazajba" lássam mi történik ha esetleg nem hallom kiesek e az ütemből - nem estem ki. Ami még feltűnt, hogy a sérült lábamnál nem jelentkeztek a tipikus tünetek - vádli feszülés, térdhajlati érzékenység sőt, másnap sem tapasztaltam negatív utóhatást.

Összegezve elmondhatom, hogy megérte részt vennem ezen a "továbbképzésen" mert megerősített abban, hogy futástechnikailag nincsenek szarvashibák, megismertem és megtapasztaltam a lépésütem fontosságát. Személyes véleményem azonban, hogy nem elég pusztán szépen futni, a törzs -és lábizomzat erősítésére ugyanolyan hangsúlyt kell fektetni. 

Második fejezet : Egyedül nem megy 

Március közepe környékén állapította meg gyógytornászom, hogy a jobb lábam egészséges, megpróbálhatok újra futni vele. Tanulva a korábbiakból úgy kezdtem neki, hogy lassú, belesétálós ötösöket kocogtam. Miután nem tapasztaltam semmi fájdalmat, gondoltam emelem a tétet és felmentem egészen 9 km-ig. Ekkor már újból éreztem  -főleg másnap- , hogy fáj a combhajlító, hol a  térd melletti egyik ín és nem értettem mi folyik itt már megint. De a gondviselés most sem hagyott cserben lányomék egyik atlétika edzője személyében, akivel egyik futásom után találkoztam a házunknál. Kérdezte hogy vagyok lábilag, én pedig röviden felvázoltam mennyit futok, majd fejét csóválva elmagyarázta, hogy ejnye-bejnye egy ilyen sérülés után ennyit nem szabad futni. Nagyon lassan, fokozatosan szabad újraterhelni, mert hiába érzem gyógyultnak a lábam belül még sérülékeny lehet egy darabig. Megnyugtatott, hogy a formám miatt ne aggódjak hamar visszaáll majd. 

Ekkor meghoztam számomra "a nagy" döntést miszerint nekem edzőre lesz szükségem. Azért nevezem ezt nagy döntésnek, mert eddig én kategórikusan elzárkóztam mindenféle szakemberi segítségtől mondván, nekem 12 év versenysport bőven elég volt, nem akartam "parancsra" edzeni és valamiféle úri-murinak, divatnak gondoltam az edzővel való munkát. Aztán gondolkodni kezdtem mégis hol kezdjem el a keresést. Mivel nekem az erdő az otthon, itt érzem magam igazán elememben, az aszfalt amolyan "szükséges rossz" szerepét tölti be a mindennapokban, olyan edzőben gondolkodtam aki maga is inkább terepes és ezáltal könnyebben lehet kommunikálni például arról, hogy egy edzésen - bármilyen okból- nem úgy tudtam megfutni az emelkedőt / lejtőt, vagy éppen a sár miatt kicsit más értéket mutat a tempó vagy akár a pulzus. Itt jött a képbe a másik szempont amit nem óhajtok csinálni, a pulzuskontroll. Sokan esküsznek erre a módszerre és nem vonom kétségbe hatékonyságát, ám ismerve  türelmetlen és lobbanékony alaptermészetem, csoda lenne ha egy hétig bírnám. Aztán ott volt a távolság kérdése - bár van autóm és szerencsére viszonylag közel lakom a Pilishez - mert a hétköznapokban nehezebben tudnám megoldani, hogy eljussak Pest megye valamelyik részébe, a személyes kontaktra viszont alkalmanként igényem volna.  Ezeket a lehetőségeket mérlegre téve és majd egy hónapot töprengve végül felkerestem azt a valakit akit már nagyjából két éve követek a közösségi oldalain és azonosulni tudok módszereivel. 

További előny, hogy a munkahelyemhez közel tart edzéseket, így az első személyes állapotfelmérésemre is itt került sor. Megnyugtató volt, hogy a futótechnikámmal nincs gond, amivel viszont már több az az izomzatom. Konkrétan a combjaim és a törzsizomzatom gyenge mint a harmat, így első körben az erősítéseké lesz a főszerep. 

Izomzatom aktuális állapota

 Elkezdtük tehát a közös munkát, amit én izgatottan várok főként az izomfejlesztés tekintetében leszek arra kíváncsi mit tud majd kihozni belőlem a sok funkcionális gyakorlat. Rengeteg újdonságot tartogat ugyanis a repertoár mint például a falon ülés ami a combizmaimat "kényezteti" vagy ott a másik újdonság a "Superman" ami a hátizmokat dolgoztatja. 

A következő részben már a közös munkáról és az addig elért eredményekről, változásokról szeretnék Nektek beszámolni. Nincsenek illúzióim, tisztában vagyok vele, hogy ezt nem lehet pár nap vagy hét leforgása alatt rendbe tenni. Személyes meglátásom az, hogy ha már az alapoktól kell visszaépítenem a formát akkor azt csináljam jól. 

Elindultam hát egy jelzett ösvényen......